Azt tanultuk az eligazításon, hogy a legtöbbet azok a hallgatók profitálnak a külföldön töltött félévükből, akik nem félnek kockázatot vállalni (ami szerintem butaság, nyugodtan félhetnek, csak ez ne tartsa vissza őket a vállalástól), és akikben egészséges kalandvágy buzog, és akik nyitottak az új tapasztalatokra és túláradó a toleranciájuk. Mivel pedig szófogadó vagyok, és azt teszem, amit a tekintélyében és beosztásában fölöttem álló személyek javasolnak nekem (kivéve, hogyha szerintem az marhaság, vagy éppen nincs hozzá kedvem), ezért arra jutottam, hogy amikor a lányok felvetettek egy elég érdekes alternatívát arra nézvést, hogy hol és hogyan töltsük el a hónap hátralevő részét nagyon olcsón, noha nem teljesen szabályosan, de mégis úgy, hogy legyen tető a fejünk fölött, úgy döntöttem, miért is ne.
A lányok kifejezés egyébiránt azt a három lányt jelöli, akikkel jelen pillanatban – és valószínűleg január fennmaradó részében is – osztozunk egy elég szűk befogadóképességű szobán. Ha minden a terv szerint megy, akkor ez holnapra egy mostanitól eltérő szűk befogadóképességű szoba lesz, ha viszont nem megy minden terv szerint, akkor esetleg csövezni fogunk a város számos parkja közül valamelyikben egy padon. Reménykedjünk kollektíven az első verzióban, mert kicsit hidegnek érzem a klímát ahhoz, hogy a szabad ég alatt éjszakázzunk.
Ne kérdezzen senki részleteket, és akkor nem kell hazudnom. Maradjunk annyiban, hogy ez az egyezség esik a kockázatvállalás kategóriájába.
A kaland kategóriájába más dolgok esnek. Például az a tapasztalat, hogy milyen az, amikor négy lány az összes csomagjával bezsúfolódik egy taxiba, és az összes holmijuk konkrétan kitölt egy nagyméretű furgont – és ha ez nem lenne elég, a tökig megpakolt furgont vezető fiatal srác nagy lelkesedésében kicsit túl erősen nyomja a gázpedált, ezért lemeszelik a rendőrök gyorshajtásért potom kétezer koronára. Nem volt feldobva szegény, de mi meg attól nem voltunk feldobva, hogy a rendőrökkel történő kommunikáció első öt percében nem kapcsolta le a taxiórát, úgyhogy szerintem egál. Mindenesetre ilyet se pipáltam még.
Igazából ennél viccesebb volt ám, csak kicsit fáradt vagyok. Gyanítom, hogy nagyon hamar eljön a pillanat, hogy ágyba bújok és lámpát oltok, már csak azért is, mert holnap még számos teendő vár rám, mielőtt szerdán elkezdődne az egyetem. Át kéne menni reggel az új szállásra, eltölteni ott pár órát (megint csak ismételni tudom magam: ha nem kérdeztek, nem kell hazudnom), és még előtte el kéne döntenem, hogy miféle buszjegyet-bérletet-csomagot kéne vásárolnom (gyanítom, hogy az a megoldás lesz belőle, hogy veszek egy ilyen előre feltöltött kártyát, amivel szükség esetén olcsóbban lehet utazni, mintha jegyet vennék. Ez jó megoldásnak tűnik egyrészt azért, mert szeretek gyalogolni, de ha lenne havibérletem, akkor valószínűleg inkább felszállnék a buszra, másrészt meg azért, mert iszonyú drága a közlekedés, én meg még annál is iszonyatosabban sóher vagyok. De az is lehet, hogy majd számolom, hogy mennyit buszozok, és minden hónapban újrakalkulálom a kiadásaimat.) Aztán vissza kéne jönni a városba (vagy busszal vagy busz nélkül), lehetőség szerint ebédelni egyet a menzán, vásárolni hajszárítót és esetleg egy fülhallgatót, meg valami kaját, és néhány másik apróbb háztartási kelléket), befizetnem a lakbért februárra, bemenni a házinéni/házibácsi irodájába és megtárgyalni, hogy mikor tudnék beköltözni a végleges szobámba, és valamikor, valamiképp, a délután során valamikor találkozni a lányokkal, merthogy eléggé nem kéne külön-külön közlekednünk, ugyanis csak egy kulcsunk van.
Egyelőre minden kicsit komplikáltabb a kelleténél, az az igazság. De az is az igazság, hogy nincs nagyon mit tenni, egy új városban, egy újfajta életben, egy idegen országban, új emberek között az ilyesmi valószínűleg majdhogynem kötelező és szükségszerű; az első heteknek sajnos muszáj vacaknak lenniük.
De azért alakulnak a dolgok. Elvileg vannak is a városban olyan jótét lelkek, akik szeretnének otthonukban erre hajlandó külföldi cserediákokat szórakoztatni, szóval valami ilyesmire beneveztem, meglátjuk, mi lesz belőle. Még ki kéne találnom azt is, hogy mi lesz végül a svéd nyelvtanulásommal, menni fog-e az egyetemen, vagy menjek-e inkább a népfőiskolára, vagy hogyan oldjam ezt meg. (Gyanítom, hogy az otthoni csoporttársak beszámolói – bár már nagyon várom őket, úgyhogy igazán elkezdődhetne otthon is a szorgalmi időszak – önmagukban nem lesznek elégségesek ahhoz, hogy tartani tudjam velük a lépést.) Valami feltétlenül lesz.
Igazság szerint dolgozom egy listán, egyelőre csak fejben, de intenzíven. Kicsit arról szól, amivel a tavalyi évben gondjaim voltak, névleg arról, hogy a prioritásaim tisztességes és átgondolt módon kövessék egymást, és tudjak annak megfelelően dönteni, ha éppen döntési helyzet adódna. Az aktuális versenyzők az élmezőnyben a nyelvtanulás, a szakos egyetemi tanulmányok, az utazások-kalandok-megnéznivalók és az ismerkedés svédekkel és külföldiekkel egyaránt. Ez utóbbi tekintetében abban biztos vagyok, hogy nem bírok minden este minden buliba elmenni, nem nekem való, és nem is vágyom rá, de azt is gondolom, hogy időnként egy-egy összejövetelre meg mégiscsak el kéne menni, lehetőség szerint azokra, ahol olyan tevékenységek történnek, amiket nem utálok, és olyan tevékenységek nem, amelyeket viszont igen. Az egy dolog, hogy feszegessem a határaimat, az meg egy egészen másik, hogy rendszeresen olyasminek tegyem ki magam, amitől kifejezetten rosszul érzem magam.
Az egyik azt jelenti, hogy igenis meg kell próbálnom beszélni svédül az emberekkel, ha úgy adódik, változatos szituációkban, különben kárba veszett erőfeszítés volna mindaz, amit az elmúlt hónapokban tettem, és fölösleges lenne a sok feláldozott testnedv (vér, verejték és könnyek) is. A másik azt jelenti, hogy nem megyek viszont ittas emberekkel sötétbe, zajba táncolni és ugrabugrálni és bulizós fényképeket készíteni. Szerintem ez jó terv.
Szóval drukkoljatok szállásügyben, meg drukkolhattok mindenféle más ügyben is, amiben csak akartok. Én meg abban a biztos tudatban mehetek aludni, hogy az izgulás és drukkolás fáradságos munkáját van, aki átvállalja tőlem.
(Meglepő módon sokszor egészen kiegyensúlyozott és nyugodt vagyok, és bár nem akarom elkiabálni, gyakran van olyan érzésem, hogy a végén úgyis minden rendben lesz. Sokszor meg persze kétségbeesem, nyűgös vagyok és hisztizni és toporzékolni akarok, és úgy érzem, mintha valaki becsapott volna, vagy kihasznált volna, vagy elvett volna tőlem valamit, ami pedig az enyém, noha semmi ilyesmi nem történt.)
Így valahogy. Jó éjt.