Az eredeti tervem az volt, hogy a repülőről írok, elmeséltem, mi történt addig, hogyan alakult és hogyan nem alakult sokszor ez az egész Erasmus-dolog, hogy mindenki tudja, hogy hány helyen siklik félre egy ilyen kezdeményezés, és mi minden sikerülhet félre, meg ilyesmi. Aztán nem írtam mégse, de elárulom, hogy önhibámon kívül. Éppen hajoltam le a szék alá a táskámért, hogy előszedjem Hugót (Hugó a laptop), amikor is az előttem ülő kedves személy ezerrel hátrahajtotta az ülését, és alaposan fejbevágott. Aztán utána már nem volt hely Hugónak se, pláne nem írni, de még gondolkozni vagy kényelmesen ülni sem.

Az jutott csak eszembe, ami szerintem mindenkinek eszébe jut repülőzés közben, csak utána gyorsan elfelejti, hogy lehet, hogy konkrétan a repülés rövid idő, de alapvetően akkor is egésznapos program, hogy az ember eljusson A pontból B pontba, és közben nem csinál mást, mint egyfolytában sorban áll. Néha, úgy húsz-huszonöt percenként megindul a sor, lehet gyalogolni száz métert, és utána beállni a következő sorba, és már megint és már megint és már megint.

Két tanulságot vontam le egyébként az utazásból: az egyik az, hogy nem érdemes kantáros nadrágban utazni, mert a csatok vannak akkorák, hogy a fémdetektor elkezd tőle ordítozni, szóval ezt csak az kockáztassa meg, aki szeretné, ha megmotozzák. A másik az, hogy ha már egyszer volt annyi eszed, hogy a bőröndbe szánt kupacba beleteszed a hajszárítódat, akkor utána ne vedd ki onnan hirtelen felindulásból. Hiányozni fog.

Mit tudok még? Nem sokat. Még mondani se tudok túl sokat. Esetleg azt, hogy a svédek furák, legalábbis abból a megfigyelésből kiindulva, hogy a néni, akitől a buszjegyet vettem az érkezésem estéjén Göteborgban, haza akart vinni és örökbefogadni, mert cukinak talált, és valamiért nagyon nem akarta elhinni, hogy elmúltam már húszéves, és hajlandó vagyok felnőtt jegyet venni. Ráadásul valami érthetetlen oknál fogva egészen addig, amíg el nem indultam a szállásomat megkeresni már itt, Boråsban, egyetlen pillanatig sem cipeltem a bőröndömet, mert állandóan vinni akarta nekem valaki: hol az olasz fiú a reptéren, hol a buszsofőr, hol megint az olasz fiú, aztán a jegyárus néni, aztán a másik busz vezetője. Ezek után tulajdonképp meglehetős sokként ért a tapasztalat, hogy megérkeztem, itt állok egy idegen város kellős közepén, azt se tudom, hogy merre induljak, szakad a hó, és van nem egészen húsz percem, hogy a nem egészen húsz kilós bőröndömmel megtaláljam a szállásomat, még mielőtt bezár a recepció.

Ja igen, szakad a hó. Nem egyfolytában, de szakad.

Maradjunk annyiban, hogy sikerült, és hogy hogyan, az még mindig nem világos előttem. Vagy az ösztöneim csalhatatlanok (kétlem), vagy az az őrangyal vezérelt, aki a bolondokra szokott vigyázni (ez valószínűbb valamivel). Mindenesetre idetaláltam, kaptam ágyat, meg ilyesmi.

És akkor arról még nem is beszéltem, hogy olyan nyelvül beszélnek. Néha meglepődöm, hogy milyen sokat értek, néha meg azon lepődöm meg, hogy hogy is hihettem, hogy pár hónap svédtanulással bármire is mehetek. A feliratok egy részét gond nélkül megfejtem, egy másik részéhez hozzá se tudok szagolni. Néha elcsíptek szavakat abból, amit beszélnek körülöttem (különösen igaz ez az idős svéd házaspárra, akik mögöttem ültek a repülőn, és a párbeszédük arra a sémára épült, hogy egyikük mondott valamit hosszan, aztán hozzátette, hogy …eller? a másik pedig gondolkozott kicsit, azt felelte, hogy kanske, aztán mondott valamit hosszan, és a végén ő is megkérdezte, hogy …eller? és így tovább), néha meg iszonyatosan frusztrál, hogy tökmag kis gyerekek folyékonyan hablatyolnak olyan nyelvül.

Gondolkozom, mit írhatnék, de nem nagyon tudom. Fura ez az egész, friss még és szürreális. Sétáltam a városban, nézgelődtem, megbámultam mindenféle dolgokat, akartam fényképezni, de nem volt kedvem, nem tűnt helyesnek, hogy azonnal fogjam a gépemet, és erőszakkal magamévá tegyem a helyet, szóval csak mentem és néztem. És közben próbáltam elhitetni magammal, hogy az eljövendő fél évben itt fogok lakni, és hogy ez mind normális lesz, pont olyan hétköznapi, mint otthon átsétálni az Astoriáról a Kálvinra, de nem mondhatnám, hogy elhittem magamnak. Megtaláltam, hol az egyetem, nagyjából azt is tudom, hová kell mennem holnap eligazodni, de ezen felül? Még nem tudom. Igazából izgalmas ám, rettentően, de félelmetes is.

Nem érzem magam különösebben informatívnak. Talán majd máskor. Ha összébb szedtem a gondolataimat. És lehet, hogy ehhez nem ártana az sem, hogyha előbb kialudnám magam.