Az eredeti tervem az volt (lásd a vonatkozó bejegyzést) hogy nagyon hasznos és nagyon informatív, minden jelenlegi és eljövendő erasmistának hasznos blogot fogok írni, mert az közhasznú, meg ilyesmi, és egyébként is, úgy örültem volna, hogyha indulás előtt találok egy ilyet. Aztán nem találtam, és megmondom őszintén, a kedvem is elment tőle egy kicsit. Részint azért, mert a félév során alig maradt időm bármire, részint pedig azért, mert valahogy nem alakult a dolog olyan jól, mint vártam, és mivel minden egyes nap az egyetemen az ismerősök újra meg újra kérdezték, hogy mi a helyzet, mik a fejlemények, most akkor megyek-e vagy mi van, és utána minden egyes nap megbeszéltem ugyanezeket a dolgokat otthon is, és még az egy-két érdeklődő barátnak és ismerősnek is, egyszerűen nem maradt már energiám, hogy leírjam újra ugyanezt, szóval inkább letettem róla.

Másrészt meg arra jöttem rá, hogy nem való nekem az objektív hírközlés, a fontos információkra szorítkozás, meg ilyesmi. Úgyhogy, ha nem is ígérem, de gyanítom, hogy ha lesznek is egyszer-egyszer olyan bejegyzések, amelyek talán megfelelnek ennek a kritériumnak, nem ez lesz a jellemző. Aki kalandokat, fényképeket, szorongásokat meg ilyesmit akar, az sokkal jobb eséllyel keresgélhet nálam. Aki viszont információt keres, annak azt javaslom, hogy szorítkozzon a “hasznos” nevű címkére, amit itt és most, ebben a bejegyzésben vezettem be, de ami valójában nem jelent mást, mint annyit, hogy “esetleg hasznos lehet”.

Most sem akarom bepótolni a komplett adminisztráció körüli kavarodás történetét a maga teljességében, csak egyszerűen nagy vonalakban. A részleteset úgyis megteszik sokan mások, és egyébként is, az eljárás és a szabályok egyetemről egyetemre másfélék, és minden másként alakul a fogadó országtól és egyetemtől függően szintén. Az egyetlen, amit mondani tudok így elöljáróban az, amit nekem is nagyon sokan mondtak, és készséggel el is hittem nekik: ez általában nem szokott ilyen bonyolult lenni. (No de persze általában nem is én vagyok a dolgok kellős közepén, és valljuk be, hogy körülöttem a dolgok mindig bonyolultak. Ez részint annak tudható be, hogy rendkívül fejlett a bolhából elefánt generátorom, és ha valami véletlenül nem lenne bonyolult magától, akkor teszek róla, hogy mégis az legyen. Most ellenben nem ez volt a helyzet.)

Hogy pályázatot adtam be, és hogy ezt a gesztust végeredményben a bakancslistám számlájára írom, már elmeséltem korábban, lásd a föntebb hivatkozott bejegyzést. Ez nagyjából tavasszal történt. Nyáron meg semmi sem történt, eddig nagyon békés és vidám a helyzet. Ősszel pedig az történt, hogy el kellett volna kezdeni intézkedni, jelentkezni – a jelentkezésnek ebben a konkrét esetben, a Högskolan i Borås esetében számos lépcsője van: először az otthoni küldőegyetem jelzi, hogy ők kit szeretnének küldeni, ezt a svédek elbírálják, ha kapacitásuk szerint fogadni tudják a hallgatót, akkor adnak a számára hozzáférést a tárgyfelvételi és jelentkezési felületükhöz, ahol már ő maga adja meg az adatait és bizonyítványait. Ha ez is megtörtént, akkor elbírálják, hogy jöhet-e az illető, és hogy melyik tárgyakat hallgathatja, és küldenek neki végtelen sok emailt, tele vegyesen angol és svéd nyelvű mellékletekkel. Ennek az ütemezése normális esetben október közepétől november közepéig esedékes.

Az én esetem sok szempontból nem volt normális. Hiába kezdtem el már szeptemberben az otthoni koordinátorom nyakára járni, valahogy nem történt semmi. Nem tudom, ő mit csinált a színfalak mögött, könnyen lehet, hogy ügyködött valamit, ahogy az is lehet, hogy nem: egy biztos – aznap, amikor az első fázis határideje lejárt, ő még nem fért hozzá ahhoz a felülethez, ahol engem fel kellett volna kínálnia. Teltek-múltak a napok, a hetek, végre kaptunk egy loginnév és jelszó párost, ám az sajnos nem a miénk volt, hanem a Bukaresti Egyetemé, azaz megtörtént az eset, amiről azt hittem, hogy csak a népmesében történik: tényleg össze tudják téveszteni Bukarestet Budapesttel. További levelezések és akadozások jöttek, két-három héttel jártunk a határidő után, amikor kiderült, hogy a két tanszék között voltaképpen nincs is aláírt szerződés. Aztán lett.

Mire bekerültem a rendszerükbe, már a külföldi hallgatók jelentkezésének az elbírálása is lezárult, én meg még be se tudtam lépni a programba, hogy tárgyakat vehessek fel, erre csak december közepén, valamikor a szorgalmi időszak végefelé került csak sor. (December közepén értem el a szorongásnak azt a fokát, amikor éppen 47 kreditnyi tárgyat próbáltam két és fél hét alatt teljesíteni, és közben a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogy egy hónapon belül melyik országban leszek.)

Olyasmiről, mint szállásfoglalás, repülőjegy, és hasonlók nem is álmodhattam akkor még: ezek költséges tételek, és például a kollégiumi (na jó, diákok számára közvetített bérelhető szobában történő) elhelyezésnek előfeltéte lett volna a fogadónyilatkozat az egyetemtől. A repülőjegy meg mégiscsak nagyobb összeg, az ember ilyesmit nem vásárol úgy, hogy nem tudja, utazik-e vagy sem.

Szóval ami rajtam múlt, az december közepén megtörtént. Utána nem volt más, amit tehettem, mint hogy vártam, és néhány naponta írtam az itteni koordinátoromnak, aki nem válaszolt, és megint nem válaszolt, és megint nem válaszolt. A levelezéssel töltött hónapok során azt tanultam meg, hogy néha az embernek gorombának kell lennie, és az esetleg segít, úgyhogy múlt hét elején megelégeltem a dolgot és goromba voltam – és a gorombaság használt. Múlt hét szerdán, azaz nem egészen egy héttel indulás előtt megkaptam azt a kupacnyi emailt, amit kellett, és el tudtam kezdeni szállást foglalni, repülőjegyet venni, na meg vásároltam egy nagy bőröndöt, írtam egy listát azokról a dolgokról, amiket el kellene hozni, és a papírjaimmal rohangásztam be az egyetemre aláírásokat gyűjteni, hogy esetleg kapjak ösztöndíjat is. Ez az utóbbi volt egyébként az egyetlen egyszerű és zökkenőmentes része az egész ügyletnek: bementem az irodába, odaadtam a papírjaimat, mondták, hogy rendben van, és fog érkezni az ösztöndíj, én meg ott maradtam leesett állal, fel sem fogva igazán, hogy ezt így is lehet.

Most olyan finomságok vannak, hogy szállásom csak februártól lesz (és még nincs kifizetve, de azt hamarosan megoldom, amint rájövök, hogy ez a számla, amit kaptam, pontosan hogy is egyenlíthető ki), addig meg meg kell húznom magam valahol. Ez a valahol jelen esetben egy hostel, ahol egyszerre két-három napot fizetek ki, és bízom benne, hogy valami adódik, merthogy igen költséges dolog (fél hónapot itt tölteni másfélszer annyi pénzbe kerül, mint egy hónapot a rendes szobámban) noha úgy tűnik, hogy errefelé minden igencsak költséges amúgy is. Meg még nem egészen biztos, hogy most hány tárgyam és hány kreditem is lesz, de ezek elvileg, ha az eligazításon ma még nem is derültek ki, holnap majd ki fognak, amikor összefutok az itteni koordinátorommal, akivel többet leveleztem tavaly, mint mindenki mással együttvéve.

Mondanám, hogy legyetek ügyesebbek és okosabbak mint én, ha ilyen helyzetbe kerültök, de igazából nem tudom, hogy mit rontottam el, és mitől lett ez ilyen rendezetlen és bizonytalan, amilyen – vagy hogy egyáltalán elrontottam-e valamit. Azt gondolom, hogy talán nem ártott volna, ha kicsit határozottabb és céltudatosabb vagyok, mint amilyen, és ha kell, akkor hamarabb kezdek gorombáskodni, követelem, hogy intézzék el a dolgaimat, és ha úgy alakul, akkor akár telefonálok is. Vagy ha ezeket nem, akkor legalább bedobom néha az “antidemokratikus eljárás” varázsigét, amivel állítólag csodákat lehet tenni. De nem így alakult, és tulajdonképp mégis itt vagyok mindezek ellenére.

És a lényeg mégiscsak ennyi; bármennyire is nem úgy nézett ki a múlt félév során számos alkalommal, a végére minden a helyére került. Igen, nincs lakhelyem, és igen, a repülőjegyem jelentősen drágább volt, mint szerettem volna, és igen, mindent az utolsó utáni pillanatban kellett elintézni. És igen, ez igencsak stresszes volt. Viszont ha onnan nézem a dolgot, hogy tényleg csak a vége előtt pár nappal lett biztos, akkor legalább azt is látom, hogy nem nagyon maradt időm pánikba esni. (Gyanítom, hogy a pánik azért nem marad el: eddig mindig volt mit csinálni, szervezni, vásárolni, csomagolni, mindenkitől elköszönni, utazni, egyik helyről a másikra eljutni, repülőről buszra szállni, másik buszra szállni, városban eligazodni, hazaszólni mindenkinek, hogy élek és megvagyok… de gyanítom, hogy amint lesz egy kis üresjárat, be fog majd ütni rendesen.)

Szóval jelenleg ennyi. Aztán majd lesz nyilván több is ennél, gondolom.