Azzal kezdem, hogy megmagyarázom a címet, jó? Mármint nem a könyvét, hanem a bejegyzését. Egyszerűen képtelen vagyok ennek a könyvnek a címét megjegyezni, volt ez nálam mindenféle: kopogtassatok, bebocsáttatás, meg mindenféle más; számos permutációval sikerült előállnom, éppen csak azzal nem, amelyikkel a kedves magyar fordító ajándékozott meg bennünket. Ez az egyik ok: kínos lett volna mindig megnézni, hogy pontosan minek is hívják ezt a könyvet. A másik ok: szerintem egész végig nyitott kapukat döngetnek ezek a szereplők, amikor bebocsáttatást kérnek. Minden ajtó tárva-nyitva áll előttük.

És hogy mik ezek az ajtók? No jó, mesélek erről is. Csak messziről kezdem, de el fogok jutni az ajtókig, ígérem. (Remélem.)

Ez a könyv a következőket tudja: mindenki vagy jó benne, vagy rossz. Van olyan, aki megváltozik, de akkor egyszerűen egyikből a másik lesz gombnyomásra. Különösebb erőfeszítést sem igényel ezt megtudni, mert az elbeszélőnk van olyan jóindulatú, hogy mindig azonnal megmondja, hogy jó avagy rossz emberrel van-e dolgunk. Néha megpróbálja árnyalni a dolgot, és elmeséli, hogy ennek vagy annak a jó szereplőnek amúgy van egy rossz tulajdonsága, ami így és így jelentkezik, de valahogy két bekezdéssel későbbre kiderül, hogy voltaképpen ez a rossz tulajdonsága az ő jóságának igazában elidegeníthetetlen aspektusa. Ez tehát az egyik fő témánk, a jóság meg a gonoszság.

A másik fő témánk meg a bűnbocsánat, a vezeklés, a jóvátétel és a bizonyítás. Az a fajta bizonyítás, amikor az ember valamiféle bizonyságot szerez arról, hogy őt miféle fából is faragták, hogy ő valójában milyen ember, és hogy ez milyen jellemvonásokról tanúskodik az ő esetében. (Azt hiszem, erre van ennél sokkal jobb szó is, csak napok óta nem jut eszembe.)

Ha nagyon tágan értelmezzük a történetet, akkor szereplőink egy egész falu, vagy község, vagy közösség, szóval egy relatíve nagyobb társaság valamennyi tagja. Ha kicsit szűkebben nézzük, akkor összesen négy férfiról van szó: van egy apa, Örlygur, van neki két fia, egyikük jó (Ormárr) és másikuk rossz (Ketill), és van egy unokája, második Örlygur, akiről majd kiderül. Szívesen mondanám, hogy annyira azért nem egyszerű a történet, mint amennyire ebből a végletekig leegyszerűsített leírásból kitűnhet, de hazudni csúnya dolog: de bizony, a történet pont ennyire egyszerű.

És mégsem. És mégis. Komplikált ügy ez, mindenestül.

A könyv maga borzasztóan igyekszik meggyőzni arról, hogy ő mennyire realista regény, de igazán. Közben meg mégis kifejezetten naiv és szentimentális és olyasmi, amire a modern kor cinikus gyermeke, aki vagyok, gúnyos lenézéssel ráncolja össze homlokát, hogy “na de azért kedves Gunnar Gunnarson, szóval ez meg már meg mi volt ez?” (Például igencsak gyakori motívum a szívszakadás általi halál, hogy mást ne mondjak.) Csakhogy ez mégiscsak egy jó könyv, legalábbis abban az értelemben jó, hogy van egy története, amit elmesél, és ez a történet van annyira magával ragadó és bájosan kedves, hogy olvastatja magát, és még a modern kor cinikus gyermeke is, aki vagyok, szeretné tudni, hogyan jutnak nyugvópontra ezek a figurák.

Ez a négy férfiember, akik a főszereplőink, alkotják a Borg-nemzetség aktuális továbbvivőit. Borg pedig az az udvarház, amelyben a község “királyai” székelnek, akikhez, mint a mesebeli Mátyás királyhoz, bárki fordulhat nehézsége, panasza idején, és akin a szükség óráján segítenek. Mert, mondja első Örlygur, a gazdagsággal és vezető pozícióval bizony felelősség is jár. És Örlygur sosem habozik egy pillanatig sem, mielőtt magára vállalná a felelősséget, legyen az az öngyilkosság szélére kergetett, ellehetetlenült helyzetű paraszt gyermekkorú leányának magához vétele, az éhezők megsegítése, vagy egy érdekes ügylet folytán a közösség valamennyi lakójának a fűszeresnél felhalmozott hiteleinek kiegyenlítése. Meg ilyenek. Ő egy valódi Borg, egy valódi Borgnak pedig feladata adott esetben istent és megváltót is játszani.

Ormárr, az idősebbik fiú, úgy tűnik, hogy kitűnő folytatása lesz ennek a borgsági hagyománynak. Magának való, békés, csöndes gyerek, akinek szívét szétfeszíti a jóság és erkölcs. Szeret a legelőn éjszakázni a birkák között, szeret elmélyülni a gondolataiban, gyönyörködni a szépségben, és amikor nem bírja tovább a benne felgyülemlett érzelmeket, olyankor hegedül. A fiú ugyanis autodidakta zenei zseni, noha kottát olvasni nem tud, de mégis ösztönösen műveli a zenét – a zene márpedig olyasmi, amit az egyszerű izlandi paraszt bizony nem ért, csak legfeljebb érez, és ártalmatlan hobbinak talál. Ám pont a zene lesz az is, ami elviszi Ormárrt otthonról: Koppenhágába megy, hogy muzsikusnak tanuljon. Szárnyai alá veszi a kor legnagyobb mestere és tíz év alatt olyannyira kikupálja, hogy voltaképpen semmi sem állhat már a világhír és Ormárr közé. Semmi, csak éppen egy kis egzisztenciális válság, ami pontosan az első, mindent eldöntő fellépés közben sújt le szegény fiúra, aki eztán rögtön másnap fülét-farkát behúzva menekül vissza Izlandra, apuhoz.

És Örlygur-apu, ahogy az ilyen esetekben már csak lenni szokott, keblére öleli a tékozló fiút, aki pedig az elmúlt években egy hatalmas vagyont élt fel (amit utóbb egyébként megfizet, hiszen jó gyerek), és végül úgy döntött, nem teljesíti be az ígéreteket, nem váltja be a befektetést.

(Az érdekesség kedvéért elárulom, hogy Ormárr megcsinálja ugyanezt még egyszer: hajózási társaságot alapít, amely kiszámíthatóvá, megfizethetővé és tisztességessé teszi Izland és a környező országok közötti kereskedelmi és személyhajózást. Aztán, amikor ez kiépült, és a cég már menne szépen a maga útján, amikor elkezdene véglegessé válni a dolog, akkor visszalép, a vállalatot átengedi valaki másnak, és hazamegy apuhoz. Itt neki már nincs teendője, most már felépítette azt, amit fel akart építeni, a babérokat learatni, köszöni szépen, nem szeretné. Érdekes fickó.)

(kép innen)

Mi történik mindeközben Ketillel, a másik fiúval? Ígéretesnek tűnik ő is, papnak készül és szíve szerint a közösségért áldozná az életét. Csakhogy a papneveldében korrumpálódik elméje, a többi növendéken látja, hogy nem hisznek ők olyan komolyan a hivatásukban, mint ő hitte, hogy hisznek, nem tombol bennük a jóság iránti vágy, és szegény Ketill szívébe befészkeli magát a mohóság és a hatalomvágy. Ráadásul véletlenül még teherbe ejti odahaza azt a bizonyos fentebb említett befogadott nevelt leányt, majd Dániában villámsebesen feleségül vesz egy másik lányt, akinek viszont szép nagy hozománya van. Aztán hazatér, átveszi a helyi templomot, és éktelen csatározásba kezd apjával és Ormárral, mert… hát, itt nem egészen értem, hogy miért. Valószínűleg azért, mert szerinte ez az eszetlen jótékonyság, amit azok ketten művelnek, nem helyes. A birtokot meg a pénzt egyben kell tartani, és odaadni neki, Ketillnek. Mert csak. Hogy mindenki láthassa, hogy bizony Ketill a bizony gonosz szereplő.

Lesz nagy összecsapás és konfrontáció, bekövetkezik egy újabb szívfakadás általi haláleset, tisztázódik az ifjabb Örlygur apasága (még egyszer: Ketill ejtette teherbe idősebb Örlygur fogadott lányát, akit ezután Ormárr gyorsan feleségül vett, hogy mentse annak becsületét), egy asszony eszét veszíti, egyes félreértések és pletykák félreoszlanak, Ketill pedig nyomtalanul eltűnik, és mindenki úgy hiszi, hogy bűntudatában és szégyenében levetette magát egy szikláról, és lám, olyan gonosz volt, hogy a testét sosem vetette ki az óceán.

Most jön az a rész, amikor elárulom a csattanót: Ketill nem halt meg, hanem új életet kezdett, hogy vezekeljen bűneiért, és bocsánatot nyerjen. Hogy másként fogalmazzak: azon dolgozik, hogy kopogtasson, hátha bebocsátást nyer, és nem csupán a mennyek országába, hanem hogy visszafogadják családjába, hogy ne csak bebocsátást, hanem megbocsátást is nyerjen legalább másoktól, ha magának megbocsátani soha nem is fog tudni. Azt meg nem árulom el, hogy sikerül-e neki, végtére is eddig még csak annyit mondtam, hogy ez egy szentimentális és naiv könyv.

A húsz évben, amelyben Ketill ezzel foglalatoskodik, ifjabb Örlygur is felcseperedik, ígéretes, előítéletmentes, kötelességtudó fiúvá nő, és megpróbál együtt élni azzal a tudattal, hogy az apja a megvetett és gyűlölt Ketill volt, de azért ő mégis rendes, becsületes Borg lesz. Ugyanazt a meccset, amit Ormárr a zenei karrierrel és Ketill a papneveldében fölszedett becsvágyával vívott meg, ő kicsit másként, kicsit talán gyerekesebben rendezi meg, de azért megrendezi ő is. Neki is megadatik a maga, saját jellemének megfelelő beavatási rítusa, ő is felnőtté válik, leküzdi önnön démonait, és a könyv vége azt sugallja, hogy nála is eldőlt, hogy a jó és rossz közötti összetűzésben melyik oldalon is fog majd megállapodni.

Miért meséltem el ilyen hosszasan a történetet? Egyrészt azért, mert ez még mindig alaposan le van egyszerűsítve, másrészt azért, mert nem tudom, hogy tudnék erről a könyvről mindezen alapvető történések ismertetése nélkül beszélni. Harmadrészt pedig azért, mert nincs igazán sokkal több a könyvben az eseményeken kívül. Annyira szépen és magától értetődő természetességgel mesél, hogy fontoskodásnak érzem levonni a tanulságokat.

Bár kissé anakronisztikus a hasonlat, és csupán érzelmi síkon működik, stilárisan és szövegszerkezetileg a legkevésbé sem: engem bizony két íróra emlékeztetett. Az egyikük Szabó Magda, a másikuk Kurt Vonnegut. Mindketten, sőt, Gunnar barátunkat is beleszámítva mindhárman a következőket mondják: az ember olyan állat, amelyik mindenféle szörnyűségeket cselekszik. Nem azért tesz így, mert eredendően gonosz, nem azért, mert örömét leli benne, hanem azért, mert ember, és nem tehet mást. És azt is mondják, hogy mivel a többiek is emberek, ezért a szörnyűségek fájnak nekik, haragusznak miattuk, és akár még bosszút is esküsznek. De annak, aki a mindennapok fölött áll, aki nem részese közvetlenül az eseményeknek, legyen az narrátor (Szabó Magdánál), legyen az olvasó (Vonnegutnál), legyen akár maga az Isten (jelen esetben), nem lehet feladata ítélkezni. Ezeknek a személyeknek a feladata nem egyéb, mint ajtót nyitni, hogyha valaki kopogtat. Megbocsátani, hogyha valaki megbánta a tetteit, úrrá lett önmagán és szeretne jobb ember lenni.

Ez rém patetikusan hangzik, azt gondolom. De ez nem baj, mert ilyen maga a könyv is. Olyasfajta tapasztalat, hogy az ember olvassa, csak olvassa, és simogatja a lelkét, mert kedves, egyszerű, lineáris, jóindulatú és… szabad ilyet mondani? Hadd legyen szabad: cuki. Ez egy nagyon cuki könyv.

Gunnar Gunnarson
Kopogjatok és bebocsátást nyertek
(1912-1914)
Magyarul: Béta, 1944
342 p.
Fordította: Nádass József