Még mindig azon töröm a fejem, mint tegnap éjjel. Azt gondolom, részben igazam van, de van itt egy másik oldal is, amit nem vettem még számításba, és ami lehet, hogy jobban megmagyarázza, miért küszködök valami olyasmivel, aminek nem kéne nehéznek lennie.

(Nem, nem azért, mert saját magam ellensége vagyok.)

Azért, mert állandóan okosságokat akarok megfogalmazni, és tanulságokat levonni. Ez a tevékenység pedig sugall egyfajta befejezettséget és lezártságot. Azt jelenti, hogy valaminek a végére értem, ki tudtam értékelni, minden aspektusát számításba vettem, és ebből képes voltam releváns konzekvenciákat kinyerni. Lehetőség szerint olyanokat, amik vannak annyira kiforrottak, hogy szégyenkezés nélkül megoszthatók a nagyérdeművel.

És hát izé. Ez a fajta lezártság erősen ellenkezik a mindennapi tapasztalattal, úgy is mondhatnánk, hogy életszerűtlen. Persze, mondjuk a naptári év végén (vagy akár egyetemi év végén), mindenféle mesterséges és természetes szakaszhatárokon akár működhet is. De egyébként? Sokkal kevésbé.

Egy blog nem tud ilyen elvek és célkitűzések mentén működni. Nem lehet folyamatosan befejezett. Az élet nem így zajlik, és ha állandóan külső nézőpontba kényszerítem magamat, akkor kizáródom a saját életemből, ez meg mégiscsak abszurdum. Egy blog, azt gondolom, folyamatosan változó, fluid és flexibilis reflektív pozíciót kíván. Nem lehet mindig okosnak, határozottnak, késznek lenni, bármennyire kívánatos volna is.

Szóval ezt kéne megpróbálnom észben tartani. Hátha akkor megtalálom az elveszített hangomat.

Azt gondoltam, hogy idén nyáron majd írok. Blogot is, mást is. Azt gondoltam, hogy olyan kis rövideket, csak olyan háromszáz-négyszáz szavasakat. Amikor valaminek szaladgálok egyet a felszínén, és megosztom a világgal, hogy mire jutottam mindenféle dolgokban. Fontosakban és nem olyan fontosakban, komolyan és komolytalanul, mikor hogy sikerül.

De valahogy nem sikerül. Részben biztos azért is, mert rozsdás vagyok. Részben talán azért is, mert elszoktam attól, hogy nekem kelljen kitalálni témákat. De leginkább valószínűleg azért, mert mindenképp valami jót akarok, valami frappánsat, valami eredetit, valami említésre érdemeset, valami vicceset. Valami olyat, ami letagadhatatlanul az enyém, ami szellemes, ami… érted. Ilyet viszont nem tudok, legfeljebb néha véletlenül, de parancsszóra, szándékosan nem.

És ennek az a vége, ami mindig a vége, hogy szeretnék írni, de nem teszem, hogy szorongok, hülyének nézem magam érte, és nem történik semmi. Felírok ötleteket, címeket, ilyen kis rövidkének valókat egy üres dokumentumba, aztán kitörlöm őket dokumentumostul. Mert valahogy semmi sem őszinte, semmi sem hiteles, és semmi sem valódi.

Ebben az esetben őszinteség és kongruencia hirtelen már nem valóban hiteles, hanem a szerephez tartozó attribútum, és feltétlenül meghökkentőnek és váratlannak kell lennie a maga szókimondásában. Az érdekesből felvágás lesz, a zavarból önsajnálat, a bizonytalanságból álszerénység. Feloldódik a határvonal a siker és a kudarc, a tanácstalanság és az önbizalom között.

Nem tudom, nem azért van-e így, mert annyira megszilárdult a szerep, aki vagyok, hogy mostanra túl szoros, túl merev, túl kényelmetlen lett. Folyton azt a valakit kell alakítani, aki egyébként javarészt vagyok is, csak mégsem teljesen. Mintha az én kamaszosan lázadna az ellen, hogy azonos legyen önmagával. Vagy velem. Vagy valami.

Újabban elég sokat foglalkozom beszédaktusokkal. Tavaly ilyenkor még azt se tudtam, hogy ilyesmi létezik, aztán amikor szeptemberben megismerkedtünk egymással, az volt a benyomásom, hogy ez valami nagyon fura, és annál még annál is értelmetlenebb konstrukció, és morogtam rá, mint a bolhás kutya.

Aztán valahogy az idő múlásával elkezdett belemászni a fejembe, és rájöttem, hogy a beszédaktusok, a kis trükkösek, mindenhol ott vannak. És sokkal kiszámíthatatlanabbul működnek, és váratlanabb folyományaik vannak, mint hinné az ember.

Nem különösebben komplikált maga az elmélet egyébként, legalábbis alapjaiban nem az; megpróbálom röviden összefoglalni azok kedvéért, akik éppen úgy nem tudják, miről van szó, mint én a múlt őszig. Beszédaktus (beszédtett, beszédcselekvés) minden olyan tevékenység, amit puszta szavak kimondásával véghez lehet vinni. Prototipikus példája az ígéret, de ilyen a köszönés, a bocsánatkérés, meg egy csomó minden más is – mondjuk a viccelés vagy a fenyegetés. Az bennük a figyelemreméltó, hogy semmi nem-nyelvi cselekvést nem kell tenni hozzá, hogy végbemenjenek, és a legtöbbet nem lehet nyelvi eszközök nélkül megvalósítani.

Teoretikusoktól függ, hogy ki mit talál izgalmasnak a beszédaktusok körül. Mondjuk azt, hogy milyen körülményeknek kell fennállnia ahhoz, hogy egy ilyen cselekvés végbemenjen, és milyen konvenciók tudják érvényteleníteni őket. Vagy azt, hogy mi történik akkor, hogyha ez színpadon, játékból, fiktív közegben történik. Vagy azt, hogy bizonyos társadalmi keretek között milyen beszédaktusokat van lehetőség végrehajtani, és mi az, ami nem tud megtörténni.

Az egyik legelső kulcskérdés a szándékosságé: számít-e érvényesség (tehát végbemenetel, megtörténés) szempontjából az, hogy a beszélő komolyan gondolta-e a kimondott szavakat, elkötelezte-e magát annak minden lehetséges következménye iránt. Az egyszerűség kedvéért nem megyek részletekbe, csak megjegyzem, hogy vannak esetek, amikor számít, máskor meg nem, de az intencionalitás problematikája állandó és feloldatlan.

Engem viszont ez a beszédaktusokra alapozott gondolkodás vezetett el a napokban egy elég meglepő felismerésre, ami eddigi életem nagyon sok konfliktusát, és kétségbeesésbe, értetlenségbe vagy frusztrációba torkolló, magyarázkodós félreértését új megvilágításba helyezi.

A beszédcselekvések ugyanis, bár nyelvhez kötöttek, nem kötöttek konkrétan valamelyik, vagy éppen bármelyik nyelvhez. Igazság szerint egyáltalán, a kimondott szavakhoz sincs semmi közük. A szia, helló, ahoj, hej és csá mind ugyanazt jelenti, sőt, a felemelt kéz is lehet ugyanez. Csak az a fontos, hogy mind a feladó, mind a címzett felismerje ezt a közlést úgy, mint aminek a “köszönés” értéke a tartalma.

Ugyanez történik olyankor, amikor teszek egy megnyilatkozást, legyen ez típusára nézve akár kérdés, akár kijelentés. A címzett nem a kimondott szavakat értékeli, hanem feltételez a megnyilatkozás mögött egy intencionális értéket, és erre a feltételezésre válaszol, miközben a kimondott szavakat teljes egészében figyelmen kívül hagyja. Ami azzal jár, hogy a fél életemet azzal töltöm, hogy elmagyarázom: “nem azt mondtam, amit te gondolsz, hogy mondtam, hanem azt mondtam, amit mondtam.”

Rég levontam a konzekvenciákat: nyilván teljesen idióta vagyok, képtelen a kommunikációra, és abszolút reménytelen eset. De most, ezzel az újonnan megszerzett tudással felszerelkezve kicsit másként látom. Minél többet töröm rajta a fejemet, annál inkább úgy látom, hogy nem is velem van a baj, hanem ezzel a teljességgel nonszensz, paranoiás gyakorlattal. Nem lenne sokkal egyszerűbb és praktikusabb egyszerűen arra figyelni, hogy mit mond a másik ember, és nem találgatni, hogy vajon mire gondolt a költő, és mit akart elérni vele?