A szorgalmi időszak és a blogírás, bármennyire is szeretném, nem kompatibilis. Vagy talán egymással kompatibilisek, csak én nem tudom a kettőt párhuzamosan kezelni.

Ez az elmúlt tanév nagyon erősen egy téma köré szerveződött, még jobban, mint az eddigi egyetemi évek, vagy akár a svéd dolog; a határokról szólt. Egyfelől persze a határoknak feszegetéséről, amely sportot rendszeresen szívesen űzöm, mert menőség, meg mert erősnek és ügyesnek és kompetensnek érzem magam tőle. De ennél sokkal inkább szólt a határok beismeréséről. Olyasmiről, aminek már nagyon ideje volt. Annak az elismeréséről, hogy bármennyire is jó lenne, nem vagyok képes mindenre, bármire, bármekkora gyakorisággal és időtartamban. Van olyan, amikor kapitulálni kell, megalkudni és segítséget kérni. Van olyan, amikor be kell ismerni, hogy valami nem megy, és valami más megoldást keresni.

Nehéz, munkás két féléven vagyok most túl. De két nagyon jövedelmező, nagyon tanulságos, ha a világot nem is, de a világomat megváltoztató féléven. Rengeteget olvastam, olyasmi szövegeket, amilyeneket korábban még sosem. Rengeteget írtam, olyan műfajokban és kontextusokban, amilyenekről azt sem tudtam, hogy léteznek. Rengeteget tanultam – úgy is, mint alany, és úgy is, mint tárgy. Végre is hajtottam tanulási viselkedéseket, és történtek is velem tanulás általi fejlődések. És ez jó.

Egyes dolgok persze kárát látták. Például az alvás. Például a saját kedvemre olvasás. Például a saját kedvemre írás. De a véges erőforrások ezzel járnak, a nap nem tud huszonnégy óránál többől állni.

Most van egy kis megállás. Nem sok, mert még hátravan egy záróvizsga, és vannak feladatok a nyárra is. De egy kicsi van. És ebben a szusszanásnyi kis szünetben jó ötletnek tűnt bejelentkezni egy kicsit. Igaz, elfelejtettem minden témát, ami csak eszemben volt az elmúlt hetekben, hogy erről vagy arról majd valamikor érdemes lenne írni. Talán megint elkezdek majd listát vezetni róluk. Az is lehet, hogy nem.

De most megálltam, most félév vége van, sőt, tanév vége, egy 114 kredites  tanév vége, miközben a normális egyetemista félévente harmincat végez. De nem baj. Jó volt. És tulajdonképpen most is jó. És bízunk benne, hogy ősztől pedig megint jó lesz.

Addig lehet, hogy írok még.