Újabban elég sokat foglalkozom beszédaktusokkal. Tavaly ilyenkor még azt se tudtam, hogy ilyesmi létezik, aztán amikor szeptemberben megismerkedtünk egymással, az volt a benyomásom, hogy ez valami nagyon fura, és annál még annál is értelmetlenebb konstrukció, és morogtam rá, mint a bolhás kutya.

Aztán valahogy az idő múlásával elkezdett belemászni a fejembe, és rájöttem, hogy a beszédaktusok, a kis trükkösek, mindenhol ott vannak. És sokkal kiszámíthatatlanabbul működnek, és váratlanabb folyományaik vannak, mint hinné az ember.

Nem különösebben komplikált maga az elmélet egyébként, legalábbis alapjaiban nem az; megpróbálom röviden összefoglalni azok kedvéért, akik éppen úgy nem tudják, miről van szó, mint én a múlt őszig. Beszédaktus (beszédtett, beszédcselekvés) minden olyan tevékenység, amit puszta szavak kimondásával véghez lehet vinni. Prototipikus példája az ígéret, de ilyen a köszönés, a bocsánatkérés, meg egy csomó minden más is – mondjuk a viccelés vagy a fenyegetés. Az bennük a figyelemreméltó, hogy semmi nem-nyelvi cselekvést nem kell tenni hozzá, hogy végbemenjenek, és a legtöbbet nem lehet nyelvi eszközök nélkül megvalósítani.

Teoretikusoktól függ, hogy ki mit talál izgalmasnak a beszédaktusok körül. Mondjuk azt, hogy milyen körülményeknek kell fennállnia ahhoz, hogy egy ilyen cselekvés végbemenjen, és milyen konvenciók tudják érvényteleníteni őket. Vagy azt, hogy mi történik akkor, hogyha ez színpadon, játékból, fiktív közegben történik. Vagy azt, hogy bizonyos társadalmi keretek között milyen beszédaktusokat van lehetőség végrehajtani, és mi az, ami nem tud megtörténni.

Az egyik legelső kulcskérdés a szándékosságé: számít-e érvényesség (tehát végbemenetel, megtörténés) szempontjából az, hogy a beszélő komolyan gondolta-e a kimondott szavakat, elkötelezte-e magát annak minden lehetséges következménye iránt. Az egyszerűség kedvéért nem megyek részletekbe, csak megjegyzem, hogy vannak esetek, amikor számít, máskor meg nem, de az intencionalitás problematikája állandó és feloldatlan.

Engem viszont ez a beszédaktusokra alapozott gondolkodás vezetett el a napokban egy elég meglepő felismerésre, ami eddigi életem nagyon sok konfliktusát, és kétségbeesésbe, értetlenségbe vagy frusztrációba torkolló, magyarázkodós félreértését új megvilágításba helyezi.

A beszédcselekvések ugyanis, bár nyelvhez kötöttek, nem kötöttek konkrétan valamelyik, vagy éppen bármelyik nyelvhez. Igazság szerint egyáltalán, a kimondott szavakhoz sincs semmi közük. A szia, helló, ahoj, hej és csá mind ugyanazt jelenti, sőt, a felemelt kéz is lehet ugyanez. Csak az a fontos, hogy mind a feladó, mind a címzett felismerje ezt a közlést úgy, mint aminek a “köszönés” értéke a tartalma.

Ugyanez történik olyankor, amikor teszek egy megnyilatkozást, legyen ez típusára nézve akár kérdés, akár kijelentés. A címzett nem a kimondott szavakat értékeli, hanem feltételez a megnyilatkozás mögött egy intencionális értéket, és erre a feltételezésre válaszol, miközben a kimondott szavakat teljes egészében figyelmen kívül hagyja. Ami azzal jár, hogy a fél életemet azzal töltöm, hogy elmagyarázom: “nem azt mondtam, amit te gondolsz, hogy mondtam, hanem azt mondtam, amit mondtam.”

Rég levontam a konzekvenciákat: nyilván teljesen idióta vagyok, képtelen a kommunikációra, és abszolút reménytelen eset. De most, ezzel az újonnan megszerzett tudással felszerelkezve kicsit másként látom. Minél többet töröm rajta a fejemet, annál inkább úgy látom, hogy nem is velem van a baj, hanem ezzel a teljességgel nonszensz, paranoiás gyakorlattal. Nem lenne sokkal egyszerűbb és praktikusabb egyszerűen arra figyelni, hogy mit mond a másik ember, és nem találgatni, hogy vajon mire gondolt a költő, és mit akart elérni vele?