Nehéz mostanában én-nek lenni, és ennek talán részben az az oka, hogy mostanra elfelejtettem, hogy ki is az az én, és ő hogyan szokott létezni. Amikor megpróbálom felidézni az elmúlt éveket, nem kontinuumot látok, hanem egymással nem összefüggő, szakaszosan elkülönülő állapotokat, maszkokat, szerepeket. Amik persze mind én vagyok. És amik közül persze egyik sem vagyok én.

Nem, kár is kérdezni, nem tudnám megmondani pontosan, hogy ezt hogyan is értem. Azt hiszem, úgy értem, ahogy leírtam, és nem hinném, hogy ennél jobban meg tudnám fogalmazni.

Leginkább talán onnét lehet megfogni, hogy nem érzem magam azonosnak az én-ekkel, akik éppen nem vagyok. Rászántam egy húsz percet és elolvastam az elmúlt évek blogbejegyzéseit (mert ennyi kell hozzá, nem írtam túl sokat), és ráismerek ugyan ezekre a korábbi narrátorokra, emlékszem arra az állapotra, érzelemre, gondolatra, ami van a sorok mögött, de nem érzem ezeket a magaménak. Nem passzol a szerep, nem illeszkedik a maszk. Emlékszem rá, ki volt az, aki Svédországban élt, ki volt, aki könyvtárszakra járt, ki volt az, aki a skandinavisztika berkeiben kempingezett pár évet, ki volt az, aki ezzel barátkozott, ki volt az, aki attól félt. De tudom, hogy ezekből a jelmezekből már egyiket se tudom magamra ölteni. Csak emlékszem rájuk, valahogy úgy, mint egy régebben olvasott könyv szereplőjére emlékszik az ember, akiről olyan sok személyes emlékképe nincs is, csak tudja, hogy ismeri valahonnét. De mintha semmi közös nem volna bennük, meg abban, akinek most érzem magam, függetlenül attól, hogy egyazon testben élünk. Néha még ezt a közösséget is nehezen hiszem el.

Elválik egymástól a személy és az előtörténet. Néha, ha nem erőltetem magamra, hogy racionálisan gondoljak végig mindent, akkor úgy érzem, mintha valaki teljesen új volnék, aki most érkezett csak a bolygóra, és nincs múltja egyáltalán. Amiről, félreértés ne essék, tudom, hogy nem igaz. Csak ezt el tudom felejteni, ha nem tartom szándékosan észben.

És ugyanígy van ez nemcsak makro-, de mikroszinten is. Az operatív én, aki tervez, szervez, órarendet gyárt, rendezi a faliújságot, beosztja az időt, és rendet tesz a jegyzetei között, nem vesz tudomást a kivitelezésért felelős idiótáról. Úgy tesz, mintha az is csak egy racionális, működőképes lény lenne, de az minden, csak nem racionális vagy működőképes. Igaz viszont rá, hogy nem ismeri el felettesének az operatív poggit, de még csak kettejük azonosságát sem, és bármikor boldogan felülbírálja és figyelmen kívül hagyja a józanabbik eszét. Ráadásul esze ágában sincs szót fogadni egy idegennek, valakinek, aki kívülről osztogatja az utasításokat. És akkor még a harmadik jelenidejű én-ről meg sem emlékeztünk, ő az, akit a létfenntartási szükségletek uralnak, és aki bármikor felülírja az első kettő bármelyik döntését.

Úgyhogy harcolok magammal. Az idővel. A világgal. A jövővel. A jelennel. Talán még a múlttal a legkevesebbet. És egyébként nem hasadtam szegmensekre, és nem gondolom, hogy többen lennének a fejemben. Csak valahogy különböző hangon szólnak, egymással nem koherensen, én pedig hajlamos vagyok azt hinni, hogy kicsi vagyok én ehhez, és tök jó lenne, hogyha a többi én végre abbahagyná a fejem fölötti veszekedést a világ minden apróságáról, részletekbe menően, kibékíthetetlenül és fölöslegesen.