Eltelt az első két hét az évből, amit Bradbury-típusú évnek határoztam meg, miszerint a készülő tavaszi forduló (és utána elvileg majd egy decemberben induló téli) keretein és időtartamán kívül is játszom a játékot. Tehát: olvasni minden nap, buzgón jegyzetelni, és írni róla minden hét végén (optimális esetben vasárnap vagy hétfőn.)
Most meg már a második vasárnap van, és még sehol semmi. Ilyenkor mi van? Máris belebuktam a egész éves vállalásba, és kész? Nagy, látványos kudarc, ezt nekem? Vagy most még írjak gyorsan egy első heti összefoglalót, és esetleg dátumozzam vissza valamikorra? Jó, de mikorra? Hiszen pont azért nem írtam meg, mert más dolgok voltak: olvasni egy dolog, de nekiülni a jegyzeteimnek, átolvasni, felidézni, átgondolni és összefüggéseket találni, na, hát az sok idő. És amikor még volt egy vizsgám múlt héten, ezen a héten meg végleges formára kellett hozni két (maradjunk annyiban, hogy ordenáré módon félkész állapotban lévő) dolgozatot, akkor egyszerűen ez nem jött össze. Minden dátum hazugság volna. Nem azért, mert ne lett volna rá időm; nem vagyok olyan betegesen munkamániás, hogy ne álljak meg időnként. Hanem azért, mert bűntudatom lett volna tőle, hogy konkrét agymunkát igénylő tevékenységet végzek, és ha erre futja, akkor ezt a kapacitást miért is nem fordítom inkább arra, amire kéne, és ami sokkal sürgősebb.
Úgyhogy félretettem az idegeskedést emiatt – majd valami lesz. És ezt a valamit körülbelül most kell eldönteni, én pedig eldöntöttem. Mégpedig úgy, hogy mivel ez az én játékom, és a saját szabályaim szerint játszom, ezért most az első két hétről közös összefoglalót írok. (Nem most, ez nem az a bejegyzés, de egy-két napon belül.) Szét tudnám éppen választani, hiszen tételesen vannak jegyzeteim mindenhez egyesével, a napi kötelező olvasásokhoz épp úgy, mint a hozzácsapott továbbiakhoz. Volt már máskor is olyan, hogy megcsúsztam az összefoglalással kicsit, és csak a leglényegesebb részét írtam meg, aztán a többit kipótoltam: nem olyan nehéz visszautazni a digitális időben. De nem teszem meg most mégsem. Egyrészt, mert nem muszáj, másrészt pedig, mert a fejemben már egyben van, és összeakadt már olyasmi innen-onnan, amit nem szívesen választanék el egymástól, csak elvenne az erejéből.
Az ebben az egészben csak az érdekes, hogy mennyire meg kellett küzdenem magamban ezzel a döntéssel, függetlenül attól, hogy valójában nincs semmi tétje, de következménye, sőt, valójában még jelentősége sincs. Tudom, hogy amúgy sem jó célok azok, amiket egyszer, egyetlen hibával el lehet rontani, örökre, jóvátehetetlenül. És ha önmagammal játszom, akkor ugyan, ki kérhetné rajtam számon, hogy módosítottam egy alkalommal a szabályokon? Tökmindegy, hogy pont az első héten történt; készen állok hasonló döntést hozni akkor is, hogyha máskor is hasonló eset adódik, hiszen ez mindig benne van a pakliban.
Azt gyanítom, hogy ennek az egész kínlódásnak a hatékonyság mítoszához van köze. Tudod, hogy az időmenedzsment, az önfegyelem, a produktivitás az emberi erények csúcsa. Mert van bennünk1 ez a szorongás az emberélet végességétől, hogy minden perc, amit haszontalanul töltöttél, elvesztegetett idő, a saját életedet szórod ki az ablakon, nem becsülöd semmire a saját – véges – erőforrásaidat. Ami persze igaz. Ugyanakkor meg mégsem igaz. Mert valahogy túl is kell élni napról napra, és a túlélésnek része, hogy néha egyes dolgokat elengedünk, ahogy például az elmúlt években elengedtem az őszi műkorcsolyaidényt. Meg sok másik alkalommal sok mást is. Nem azért, mert fizikailag nem lenne éppen elég idő rájuk, hiszen a nap mindig 24 órából áll. Hanem azért, mert a prioritási sorban vannak dolgok előrébb is: képzeljünk el olyan esetet, amikor nem tudunk időt szakítani evésre vagy alvásra vagy tisztálkodásra mondjuk. Ezekre mindig találunk időt. És találunk időt sok minden másra is, ami ott és akkor fontos és kell, még akkor is, hogyha az a valami más bizony nem hasznos.
Ezen törtem a fejem ma délelőtt, mikor idegesítő blogokat olvastam, a nagyszerű pomodorón, az életet célirányossá tévő bullet journal-mozgalmon, a power napping üdvös hatásain, amivel növelhetjük produktivitásunkat és csökkenthetjük alvásigényünket, és az összes többi hasonló csodaszeren, amik egyszer-máskor már majdnem meggyőztek, bár sosem igazán. Miközben egyik oldalon pontosan tudom, hogy sokszor kifolyik a kezem közül az idő, hogy a legtöbb dologra nem hagyok magamnak elegendő időt, hogy a nagyobb feladatokba félek belekezdeni, mert nem tudom, hol fogjam meg őket, és mert rettegek tőle, hogy nem tudom elég jól megoldani – és hogy valójában valószínűleg lehetnék hatékonyabb. Tölthetném hasznosabban a napjaimat. Aztán mégis úgy döntök időnként – vegyük észre: döntök -, hogy két órát pasziánszozással töltök el. Utálhatnám ezért magam éppen, de segítene az bármin is? Sok évig próbálkoztam vele, és nekem nem segített. Úgyhogy mostanában azt gondolom, hogy alapvetően szeretek dolgozni, szeretek hasznos lenni, szeretek dolgokat létrehozni, tehát ha képes lennék rá pillanatnyilag, akkor valószínűleg megtenném, mert nem vagyok annyira lusta, és szeretek benne lenni egy futó projektben. Ha pedig éppen nincsen erőm hozzá, ráadásul nem sürgős, nincsenek messzemenő, borzalmas következményei annak, hogyha nem csapom most össze, és az agyam inkább pasziánszozna, akkor engedek neki.
Amikor a múlt héten meg ezen a héten határidők voltak, vizsgára kellett készülni, dolgozatokat kellett átolvasni, rossz mondatokat kijavítani, gondolatokat pontosítani, egyes bekezdéseket jobb helyre tenni, logikai bakugrásokat megalapozni, hivatkozások központozását átnézni, akkor azt csináltam.2 És mégis, ha nem is életemben először, de a ritka alkalmak egyike volt, hogy nem stresszeltem, nem kapkodtam egyiknél se túl sokat. Egyszerűen tudtam, hogy ennyi időm van, ennyit lehet vele dolgozni, jutok, ameddig jutok, és azzal fogok dolgozni a továbbiakban, amim van. (Vö. Elég lesz ez az ennivaló ebédre? Nem tudom, de nem fogunk többet enni, mint amennyi van.) Például a vizsgámon elég volt, hogy azt vittem csak magammal, amit el tudtam sajátítani, és azzal foglalkoztam. Nem cipeltem magammal azt a bőröndöt, hogy bezzeg ha időben elkezdtem volna készülni, bezzeg ha sokkal fegyelmezettebb lennék, bezzeg ha jobban tudnék meggyőzően és rutinosan interpretálni irodalmat, bezzeg ha nem én lennék, hanem valaki sokkal ügyesebb, jobb, abszolút ideális személy, akihez képest minden hiányosságom annyira ordító, akkor mennyivel magabiztosabb lehetnék, mennyivel okosabban tudnék vizsgázni.
Annyira strapás dolog haragudni magamra azért, amiért nem vagyok tökéletes. És amúgy miért is lennék? És egyáltalán, honnan jutott eszembe, hogy ezt várjam el magamtól? Miért csak az ideális éntől telhető totális maximum az egyedül elfogadható? Miért nem pont elég a “bőven jó” is? Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a hatékonysági mítosz miatt, ami mindenhonnét ömlik: ha nem halsz bele az erőfeszítésbe, ha valaha is meginogsz, ha nem törsz előre céltudatosan, ha elszalasztasz lehetőségeket, ha nem építed és ápolod folyamatosan a szakmai kapcsolataidat, ha nem tudsz elszámolni a lyukakkal az életrajzodban, akkor egyszer és mindenkorra elrontottad. Mindent elrontottál. Menthetetlenül. Onnantól kezdve már sosem leszel elég, mindig másodrendű maradsz, mert ott van a sok tökéletes, aki ezeket a hibákat nem követte el (vagy sokkal ügyesebben tudja letagadni nálad).
Hát, ez a két dolog van. Ennek fényében döntöttem úgy, hogy nem rontottam el egész évre előre a célkitűzésemet, csak azért, mert a szerdai megfeszített munka után csütörtökön délelőtt pihentem, délután kedves emberekkel találkoztam, pénteken pedig bementem az egyetemre adminisztratív ügyeket intézni, aztán addig trappoltam a városban, amíg végre találtam egy órást, akitől tudtam új óraszíjat venni, és ezek után elmentem korcsolyázni a Városligetbe, amitől pedig úgy elfáradtam, hogy mikor hazajöttem, csak kinyúltam, mint egy béka.
Pedig ezen döntések legtöbbje helyett lehettem volna fegyelmezett, és választhattam volna hasznos és produktív cselekedeteket: kutathattam volna a szakdolgozatomhoz, kereshettem volna hozzá regényeket, megválaszolhattam volna hónapok óta várakozó emaileket, dolgozhattam volna a svéd nyelvtudásom újjáélesztésén, felfrissíthettem volna az önéletrajzomat, vagy akár neki is láthattam volna, hogy megírjam a múlt heti összefoglalómat. Teendők mindig vannak. És aki hatékony, és akit nem temetnek maguk alá a feladatok, akik pomodoro meg getting things done meg ki tudja milyen technikák szellemiségében él, az ezeket természetesen folyamatosan menedzseli. (Kíváncsi vagyok, hogy ha magát a technikát rontja el valamikor valaki, akkor mi történik: hogyha pont abban gyengül el. Nekem azt hiszem, ez benne a rémisztő: hogy az amúgy is stresszes határidők-teendők mátrix tetejére még ráteszünk egy újabb, kényszerítő jellegű menedzsment-szabályrendszert, amibe szintén bele lehet bukni. Túl sok munkának tűnik ez, és úgy érzem, ezek a modellek túl sok plusz erőfeszítést igényelnek, és nem hiszem, hogy nálam önműködők tudnának lenni. De talán majd egyszer elmesélem, mi lett a faliújságomból, ami szintén nem ideális, de annál legalább úgy érzem, hogy ő szolgál engem, nem pedig én őt.)
Én ezt nem akarom játszani.
Pont elég olyankor gyötörni magam, amikor tényleg muszáj.
Még akkor sem, hogyha ezzel esetleg nem érem el a maximumot, amire képes lennék, ha tökéletes volnék; még akkor sem, hogyha ez gyáva megalkuvás. Azt gondolom, hogy nemcsak az agyi-szellemi kapacitásomból állok, hanem van testem és valamiféle, kis csökevényes lelkem is. És mivel össze vagyunk zárva mi hárman, mindenkinek életben kell maradnia.
Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy nem fogom megírni a szakdolgozatomat, hogy sosem lesz naprakész önéletrajzom – vagy hogy nem írom meg az első, ezúttal kéthetes Bradbury-összefoglalómat. Csak azt jelenti, hogy nem azonnal. Hanem akkor, amikorra be tudom ütemezni önsanyargatás nélkül.
Azt jelenti, hogy úgy érzem, túl nagy ár folyamatosan szégyellni magam, haragudni magamra, és neheztelni vagy rögtön önmagamat büntetni pusztán azért, mert nem vagyok a tökéletes hatékonyság és időkihasználás mintapéldánya. Mindamellett mindez határozottan nem jelenti azt, hogy ne törekednék fejlődésre, javulásra, ügyesedésre, új képességek elsajátítására, személyiségfejlődésre, önjobbításra, satöbbire, sem azt, hogy beletörődnék a saját szerencsétlenségembe, és ráhagynék magamra minden hülyeséget.
Csak azt jelenti, hogy megpróbálok nem seggfej módjára viselkedni önmagammal – úgy, ahogy mással soha eszembe sem jutna viselkedni.