Emlékeztek arra, amikor amikor az volt a közvélekedés, hogy 2016 volt minden idők legrosszabb éve? (És nem vicces ez egy picit 2020-ból nézve?) Akkor év végén szabadkoztam kicsit, mert bár értettem az indokokat (ha ma már nem is emlékszem rájuk), azonosulni nem igazán tudtam ezzel. Nekem az az év nem volt elviselhetetlen, nem volt rémes, nem volt borzalmas. Csodálatos és kiemelkedő sem, nagyszerű és sikerekben bővelkedő szintén nem. Történtek persze jó dolgok és történtek rossz dolgok, mikró- és makrószinten egyaránt. De mégis, az egész év…? Az csak úgy volt. És oké volt, úgy mindenestül.

Most úgy emlékszem, hogy akkor tanultam meg nemcsak elfogadni, hanem értékelni is az okét, mint olyat. Talán akkor kezdtem el megérteni, és talán akkor is tettem magamévá ezt a felfogást, ennek az okénak az értékét. Azt, amit a svéd úgy nevez, hogy lagom, ami se nem túl sok, se nem túl kevés, hanem pont jó, túlzások nélküli, kényelmes megfelelés. Röviden és magyarul oké.

Ami most van, az minden, csak nem oké.

Röviden és tömören. Csak így. Nem oké.

Megvan az a rész a negyedik Harry Potterben, amikor a Tűz Serlegéből kirepül Harry neve? És Dumbledore szólítja, és megkéri rá, hogy legyen szíves befáradni a hátsó helyiségbe? A narrátor nem fűz hozzá különösebb magyarázatot, csak egyetlen mondatot: He wasn’t smiling. Ennyi. Három szóval úgy meg tud ütni, hogy azonnal tudod, ha eddig nem tudtad volna, hogy ez bizony baj. Amikor Dumbledore szeméből kialszik a szikra, akkor nagy baj van. Az, hogy Dumbledore nem mosolyog, többet árul el nekünk, mint két-három bőbeszédű bekezdés.

Az én szavaim persze nem ilyen erősek, ahogy az összekapcsolásaim sem. Talán nem is kell nekik. Csak jólesett kimondani, hogy ami vagyok, és ami most van, ami az elmúlt hónapokban van az életemben, a közegemben, a világomban, mikró- és makrószinten, az nem oké.