Szeretném felhívni a figyelmet, hogy ez nem egy elhagyott, elfeledett blog, amivel már senki sem foglalkozik. Ez sokkal inkább egy várakozó blog. Ismerjük egymást már nagyon, nagyon, borzasztóan régen, tudja ő is, tudom én is, hogy egyszer majd visszajövök. Még egyikünk sem sejti, hogy hogyan, milyen gyakorisággal, milyen módon, milyen témákkal, mennyi kitárulkozással, mennyi konkrétummal, mennyi általános gondolkozással. De egyszer. Valahogyan.

Vannak gondolataim. Nem mindig jó gondolatok, de legalább vannak. Arról is szólnak, hogy hogyan és milyen formában lehetne ez a weboldal folytatása is önmagának, de arra is alkalmas, hogy az enyém maradjon, azé, aki mostanra lettem, és aki már nem érez itt mindent magáénak.

Aztán néha-néha, ha eszembe jut, ránézek, hogy frissült-e már, de eddig még nem tette. Nem szokott csak úgy, magától. (Ez voltaképpen szerencse.)

Közben pedig zajlik az élet. Néha nagyon lassan, néha egészen gyorsan. Történnek dolgok. Talán lassan jó dolgok is. Nem éppen ellensúlyok, hiszen nem minden ellensúlyozható. De azért csak történnek. Meg persze sok a bonyodalom, a nehezítés, a zavar, mert ilyesmi is mindig történik. Ahol pedig emberek vannak, az mindig nehéz. De megvagyok. Nem mindig jól – legtöbbször nem annyira jól – de többnyire elfogadhatóan.

Megyek előrefelé minden nap. Főleg az időben persze, de szeretném azt hinni, hogy néha más paraméterek mentén is. Sokszor persze nem, de legalább az időben igen, az is csak valami. Vannak jobb napok. Vannak rosszabb napok. Vannak tevékenyebb napok, ahogy vannak áltevékeny és teljességgel haszontalan napok is. De teszem egyik lábam a másik elé. És ennyi.

Ennyit akartam csak ma – életjelet adni. Megvagyok. Létezem. Igyekszem az oké és a nem oké közötti skálán az oké oldalán maradni, ahogy a semmi és a valami skáláján is inkább a valami oldalán. Sokszor sikerül. Néha nem. De eddig még mindig volt másnap, amikor újra meg lehet próbálni, és ez is valami.

Teszi egyik lábát a másik után. Nem mindig kell ennél több.