Emlékeztek arra a részre a Harry Potterben, amikor Lupin valami olyasmit fejteget, hogy a dementoroktól félni valójában a félelemtől való félelem? Nyilván nem pont így szerepel a szövegben, de abban elég biztos vagyok, hogy valami módon szerepel az eszmefuttatásban az is, hogy bölcs dolog, hogyha az ember legnagyobb félelme maga a félelem.

Ami ott és akkor egészen értelmes dolognak hangzott, még ha kicsit klisésnek is. Most pedig eszembe jutott, és hirtelen mégsem vagyok benne teljesen biztos, hogy annyira értelmes. Mármint konkrétan Harry esetében persze: abban a szituációban, hogy amit ő mindennél jobban szeretne elkerülni, az a reménytelen kiszolgáltatottság, az a végtelen elkeseredettség, amit a dementorokkal való találkozás jelent. A félelem át- és megéléséhez kapcsolódó iszonyat maga a félelem tárgya. Oké. Vettem.

De amiről eszembe jutott, az – bár van benne valamicske félelem is, sokkal jellemzőbb az elkerülési törekvés – kicsit más. Azt hiszem.

A félelem nekem nem félelmetes. A szorongással úgy élek együtt évek, de valószínűleg még inkább évtizedek óta, hogy már észre sem veszem, nyilván ott van, csinál valamit, de már nem üti meg az ingerküszöbömet. Inkább csak azt szoktam észrevenni, amikor valamit nagyon, nagyon nem akarok megcsinálni, annyira nem, hogy hiába akarom ésszel, mert csak nem jön össze, nem tudom elindítani a folyamatát. Úgyhogy leginkább az tud irányt mutatni, hogy mit kerülök el, mi esik nehezemre.

Volt már szó többször tervezésről, életszervezésről, menetrendekről, akciótervekről, és azt hiszem, nem véletlenül. Egyre inkább azt látom, hogy ha nincs előttem egy jól kidolgozott, tételes lista, ha nem döntöm el előre nemcsak azt, hogy egy adott napon mit csinálok, de azt is, hogy komolyan gondolom ezt a listát, akkor nem sok esélyem van rá, hogy bármi is történjen – a lustaság történik, a semmittevés történik, a létezés bele a világba, és ha szerencsém van, akkor még csapódik hozzá némi járulékos bűntudat is, hogy még jobb legyen. Ilyenkor csak a hirtelen jövő inspirációra és energia-hullámokra számíthatok, amikor hirtelen feltámad bennem a késztetés, hogy tulajdonképpen akár ezt és ezt meg is tudnám most tenni, és ha éppen van hozzá kapacitás is, akkor megtörténik. Ha van terv, akkor is benne van a pakliban persze, hogy megy a levesbe mindenestül, de még mindig sokkal jobb a helyzet, mintha nincs.

Azt már kibogoztam, hogy az egyes feladatoktól miért tartok: jellemzően azért, mert biztos nehéz lesz, biztos sok időbe fog kerülni, ráadásul sok energiába is, és nincs is annyi erőforrásom, amennyi ehhez kellene, és csak azért, mert korábban már sikerült, nincs rá semmi garancia, hogy most is sikerülni fog, úgyhogy mindenkinek sokkal jobb lesz, hogyha meg se próbálom. És ahogy az már csak ilyenkor lenni szokott, az elkerülés megkereste a legkisebb ellenállást, és elmozdult arrafelé, hogy most már nem a feladatokat kerülöm, hanem a megtervezést.

Most ott tartok, hogy mindjárt itt a május, és még nincs májusi oldal a naptáramban, mert ugye ahhoz fel kéne írni a számokat egytől harmincegyig, és ráírni a tetejére, hogy május. Ami hozzávetőleg két percbe kerülne. És amiről tudom, hogy hozzávetőleg két percbe kerülne.

Ott tartok, hogy vannak a fejemben feladatlisták, és tudom, hogy sokkal jobb, hogyha le van írva, mert akkor ki van szervezve külső tárhelyre, és nem kell észben tartani, és nem kell aggódni, hogy valamiről elfeledkezem, és ráadásul leírva lehet színkódolni és szétválogatni is, amit fejben esélytelen volna, inkább nem írom le. Mert az nehéz. És akkor látszódni fog. És akkor dönteni kellene közöttük és priorizálni. És az nehéz.

Ott tartok, hogy álmos vagyok, de nem fekszem le, mert annyira sok meló volna keresni egy pizsamát és átöltözni és a fejemre húzni a takarót.

Hát ilyesmi. Úgyhogy azt hiszem, nem a félelemtől félek, és nem is a tehetetlenségtől – és nem is a feladataimtól. Bár van múltam és tapasztalatom halogatásban, teljesítményszorongásban, elszaladó határidőkben és elmulasztott lehetőségekben, most egészen új szintre sikerült emelni a produkciót azzal, hogy most már azt a feladatot hárítom el magamtól, hogy a feladataimmal foglalkozzak.

Ami tulajdonképpen egészen vicces. Amíg kellőképp messziről tudom nézegetni.

Ismeritek azokat a játékokat, amik időről időre futják a köröket, és valahogy úgy mennek, hogy fogd meg a hozzád legközelebb eső könyvet, nyisd ki az akárhányadik oldalon, keresd meg az akárhányadik mondatot, és posztold ki azt, magyarázat nélkül? Hogy ne keress okos könyvet, ne válogass, csak hallgasd meg, mit üzen a világ, vagy valami ilyesmi. Már jó ideje nem ugrottam be ilyesminek, de amikor régen még igen, akkor az egyik első alkalom a következő mondatra vezetett: “Ne akarjon semmit.”

Nem tudom már, mi volt a könyv. Nem tudom, kérdeztem-e egyáltalán bármit a világtól, amire ezt a választ kaptam. Nem hinném.

Természetesem semmiféle sorsszerűsége nincs ennek, csak eszembe jutott valamiért ma – talán azért, mert leírtam ezt a címet, anélkül, hogy tudtam volna, mit fogok írni. És eszembe jutott az is, hogy mennyit hallgattam gyerekként azt, hogy nem akarásnak nyögés a vége, és most jöttem rá, hogy valójában nem is vagyok benne teljesen biztos, hogy ez mit jelent. Gyorsan utánaolvastam, és az a sejtésem támadt, hogy azok a felnőttek, akik nekem mondták, szintén nem tudták biztosan, hogy mit jelent: csak azt akarták közölni, hogy nincs olyan választási lehetőségem, hogy valamit ne akarjak. Ami muszáj, az muszáj.

(Olyan időszakon vagyok túl, amiben elég sokat kellett foglalkoznom a gyerekkorommal, messze nem önszántamból, és mivel elég alaposan fel lett kavarva az állóvíz, most éppen a szokásosnál jóval élesebben emlékszem rá, hogy miért is volt borzalmasan rossz gyereknek lenni. Többek között például azért, mert ilyen bölcselkedésekkel próbáltak fölöttem hatalommal bíró személyek irányítani.)

Akárhogy is: most hirtelenjében az a benyomásom, hogy az akarásnak épp olyan gyakran lesz nyögés a vége, mint a nem akarásnak. Mert valahogy a nyögés nem is az akarási értéken múlik, hanem azon, hogy eleget lehet-e tenni neki: hogy az ember akar-e valami olyasmit, amit nem képes, vagy nem lehetséges, vagy egyszerűen tilos megtenni, vagy hogy az ember nem akar valami olyasmit, amit elkerülhetetlen vagy kötelező megtenni. És ez a meghiúsulás lesz a nyögés forrása.

Ezen a ponton pedig lehet, hogy mégiscsak kozmikus üzenetté válik az, hogy egyszerűen ne akarjon semmit az ember – ha az akarási bináris oppozícióból kilépünk, és felhagyunk vele, hogy valamit, vagy valaminek a negáltját akarjuk… de ezt a gondolatot már nem fejtem ki.