Mondhatnám, hogy ez nehezebb volt, mint gondoltam. Mondhatnám, hogy ha tudom előre, hogy ennyire megvisel, soha nem vágok bele. Mondhatnék még sok más dolgot is, de nem volna igaz, bárminő hangzatosak volnának is.

Pontosan tudtam, hogy milyen nehéz lesz. Pontosan tudtam, hogy mennyire meg fog viselni. Azt is tudtam, hogy mire eljutok erre a pontra, már magam se fogom tudni, hogy keveredtem ide, és könyörögni akarok majd, hogy csináljuk inkább vissza, jó?

A baj csak annyi, hogy a puszta tudat, hogy fájni fog, nem mentesíthet a fájdalom alól.

Azt mondják, a változás éltet. Thoreaunál pedig azt olvastam, (igaz, nem szó szerint, ez csupán az én értelmezésem) hogy mindig van más út, mint amit járunk, és ha elégedetlenek vagyunk azzal, amink van, akkor meg kell próbálni keresni egy jobb ösvényt. Valami váratlant, valami különlegeset, valami sajátságosat, csak ránk jellemzőt. Mert mindig van másképp. Ami engem illet, biztosan nem fogok kiköltözni az erdőbe, mert nincsenek meg az önfenntartáshoz szükségem képességeim.

A változás éltet. Nem tudom, maga az élet-e az, ami halálra rémít, de én annyira félek a változásoktól, hogy mindegyikbe bele akarok halni.

Hadd idézzek egy párbeszédet a mai napról, többet mond, mint amennyit jelenleg egyedül tudnék:
– Csak elköszönni jöttem, nem maradok sokáig, mert ez most nehéz.
– Jól van. Te vagy már a legboldogabb munkanélküli?
– Még nem. Majd csak hétfőtől.
– De már munkanélküli vagy, nem?
– De igen, de boldog még nem vagyok.