Kicsit lelkiismeret-furdalásom van. A két Simon tehet róla, a Paul meg a Harper. Az apa meg a fia. Amikor valamikor az elmúlt években, egy vagy két évvel ezelőtt megjelent Harper Simon első lemeze – nem kapkodta el, a papája ennyi idős korában már túl volt a legnagyobb sikerein -, úgy döntöttem, hogy nekem az nem kell. Nem érdekel, és nem foglalkozom vele, csak azért, mert az apukája úgy mellesleg csodálatos. Punktum.
Aztán mikor Londonban szembejött velem a kérdéses lemez, kétszer vettem le a polcról és kétszer raktam vissza. Aztán levettem harmadszor is, és a pénztárhoz rohantam vele. Nem volt egy vészes összeg egyébként, talán 8 fontot fizettem érte. És az van vele, hogy teljesen beleszerettem. Ha nem is teljesen egyszerre vettem meg az új Paul Simon lemezzel (azzal meg kellett várnom, míg hazaérek, de erről szerintem írtam már), gyakorlatilag mégis egyszerre volt.
És a helyzet a következő: mindkettő lemez remek. Kiváló. Mindkettőbe szerelmes vagyok. (Igen, a lemezbe. Miért, mit gondoltál?) És közben úgy érzem, mindkettőt megcsalom.
Pault azért, mert mégiscsak ő az első és igaz szerelem, és odavagyok tőle meg vissza, és nagyon szeretem az új lemezét, nagyságrendekkel jobban, mint az előzőket. Felülmúlja akár a Surprise-t, akár a You’re the one-t, és a Capemant is. Különleges élmény hallgatni, mert minden porcikájában Paul Simon, minden ízében ismerős és otthonos, de mégis olyan dalok, amiket még nem tudok fejből (illetve lassan igen, de ez most mellékes). De (mert természetesen jön egy “de”) érthetetlen módon mintha Harper lemezét jobban szeretném. (Tessék, leírtam, és nem szakadt rám a plafon. Még.)
“If every human on the planet and all the buildings on it
Should disappear
Would a zebra grazing in the African Savannah
Care enough to shed one zebra tear?
Questions for the angels.”
Harpert viszont azért csalom meg, mert őt leginkább azért szeretem nagyon, mert hallani rajta, hogy a papája mellett nőtt fel, és hogy bizony ez a hangzás és ezek a számok bár nyilván egészen az ő eredeti egyéniségéből szólnak, mégis hallani az eredetüket. És nem, nem azt gondolom, hogy koppintja az apukáját, ami marhaság. Hanem azt gondolom, hogy micsoda szerencse, hogy annyira hasonlóvá nevelődött föl, hogy a hangja és a stílusa is annyira hasonlít arra, amit a legeslegeslegjobban szeretek Paultól.
“Everyone seems so certain
Everyone knows who they are
Everyone’s got a mother and a father
They all seem so sure they’re going far
They all got more friends than they can use
Except me ’cause I’m a fool.”
Na tessék, szóval van két elsőosztályú új lemezem, mindkettőt boldogan hallgathatnám, és közben mindkettőtől gyötör a bűntudat. Micsoda ostoba jószág, aki vagyok. :)