Nagyjából ott hagytam abba, hogy szerda este hazamentem a párosok kűrjéről. Mivel az volt az első versenyszám, ahol érmeket osztottak, mindenki nagy izgalommal várta, hogy miféle ceremónia lesz majd. Elég sokat esetlenkedtek a szervezők, a szokásos leterített szőnyeg helyett kék, PVC-nek tűnő paneleket fektettek egymás mellé, ráadásul a pálya két különböző végén. Közben valami madzagon a plafonról engedték le a nagyon ergonomikus, formatervezett és futurisztikus pódiumot. Csodálkoztunk.

Poénból felvetettem, hogy biztos a pálya túlsó végére fog állni a kórus, akik a himnuszt éneklik. A többiek udvariasan nevettek, mert mindenki tudja, hogy a sportversenyek végén benyomnak egy kiherélt nagyzenekari változatot az adott nemzeti himnuszból, szöveg nélkül, kizárólag instrumentálisan, és akkor ez van. Ezek után elképzelhető a megrökönyödésünk, mikor tényleg kisétált egy nyolctagú kórus, hogy most ők eléneklik a német himnuszt. :) További említésre méltó apróság volt, hogy a kínaiak lettek a másodikok, és a kanadaiak a harmadikok. És történt egy vicces eset, amikor a harmadik helyezett kanadai fiú – Bryce Davison – megkísérelte lesmárolni Hao Zhangot, aki szintén fiú, és annyira megrökönyödött a gesztustól, hogy hátrahőkölt, és kis híján lezúgott a pódiumról. :) (A lányok dobogóján is voltak vicces dolgok, de mindent a maga idején.)

Csütörtök reggel, miután megvettem a belépőmet, megint bementem kicsit a városba, de most másfelé, mint az előző alkalommal. Megint nem néztem meg semmit, igazából csak tengtem-lengtem, sokat gyalogoltam, meg ilyesmi. Ja igen, és megismerkedtem Kalléval. Kallét már korábban is láttam, de igazán bizalmas viszonyba csak csütörtökön délelőtt kerültem vele. Az alábbi dolog történt ugyanis: a szállásom és az aréna között félúton van a svéd Csodák Palotája, az Universeum. Ha lett volna egy kis eszem, akkor persze bemegyek és megnézem, de csak miután hazajöttem, olvastam róla, hogy milyen nagyszerű hely. Szóval nem mentem be, de az Universeum előtt van egy kis mesterséges tó-medence-szökőkút dolog, aminek a közepén kövek is vannak, hogy át lehessen kelni rajta. Az első estémen ez még víz volt, másnap reggeltől kezdve jég, illetve időnként a kövektől balra eső rész jég volt, a jobbra eső pedig víz. Az okát nem tudom, de nem is baj. A tó túlpartján, a vidámpark (ami márciusban zárva van, de azért jól néz ki, és ha nyitva van se megyek be, mert nem szeretem a vidámparkokat, még akkor se, ha Lisebergnek hívják őket) és az Universeum között volt egy kis kalózhajó alakú játszótér. És ott volt Kalle. Kalle elegáns volt, jóképű, jó kiállású, és ízig-vérig svéd. És nem lebeg, még akkor se, ha a kép mást mutat.

 ez Kalle

No, szóval a lényeg mégiscsak az, hogy sikeresen eltöltöttem valamivel a délelőttöt, és időnek előtte visszamentem a Scandinaviumhoz, hogy elfoglaljam a helyemet. Egy zebránál, nem messze az arénától meg a hivatalos szállodától, furcsa párosra lettem figyelmes. Ashley Wagner és Stephen Carriere sétáltak egymás mellett, szemben velem a zebrán, én meg az úttest kellős közepén leesett állal földbe gyökereztem, és bámultam utánuk. Igen udvariatlan módon. Még szerencse, hogy a svéd autósok végtelenül türelmesek, mert legalább egy fél perc beletelt, mire észbe kaptam, és felmenekültem a járdára.

Érdekes (ámde jelentéktelen) adat: az originál tánc volt az egyetlen olyan versenyszám, amit onnan néztem végig, ahova a jegyem szólt. Mellettem egy finn hölgy ült, akivel megbeszéltük, hogy jó ez a tánc meg minden, de igazából most már a lányokat szeretnénk látni – ő Kiira Korpit szerette volna, ha győzedelmeskedik, én emlékeztettem rá, hogy ott van a mezőnyben Laura Lepistö is, akit én sokkal jobban szeretek*, de ezt neki nem mondtam meg. Elmondtam viszont azt, mivel kérdezte, hogy mi van a magyar versenyzőkkel, hogy nincs említésre érdemes versenyzőnk (a magyar táncospár akkor már látszott, hogy 25. helyen marad, és pont nem futhat kűrt), és hogy a legjobbunk Sebestyén Juli, és ő is mit csinált a rövidben. (Szerencsére Juli rászolgált a drukkolásra. De ezt akkor még nem tudtam.)

Amikor Kerrék szokás szerint nem kapták meg azokat a pontokat, amiket érdemeltek volna, az amúgy is túlfűtött és lelkes közönség (kinek nem tetszik, egy pasi szoknyában? Kinek nem tetszik John Kerr szoknyában? Ébresztő! Kinek nem tetszik John Kerr, akármiben?) agresszíven és egyöntetűen közölte a bírókkal, hogy “bú!” Hangosan. És sokáig. Na nem mintha, a bírókat ez nagyon megrázta volna. :) Az volt még jó a jégtáncban, hogy mivel a nagy kedvenceim* nem voltak ott (Domnina / Shabalin), gyakorlatilag stresszmentesen nézhettem végig a versenyt, nem kapkodtam levegő után, nem szédelegtem, és nem voltam tiszta idegbaj, amit a lányok versenyénél ugye nem igazán lehetett elmondani. A tánc alatt nem volt más dolgom, mint hátradőlni és élvezni a szépet. Már csak ezért is örülök, hogy vettem rá jegyet.

A szünetben a tánc és a lányok között kicsit sétáltam a csarnokban, és nagy megelégedéssel észleltem, hogy már rendszeresen összefutok ismerősökkel, pedig olyan sok mindenkit még nem is ismertem. Voltak, akik eléggé el nem ítélhető módon hazamentek a jégtánc után. És ebben az esetben úgy értem azt, hogy “a jégtánc után”, hogy “a lányok előtt”! Hát normális az ilyen? Ah, mindegy.

Hárman csapódtunk össze magyar lányok, és nagy partizánakciókkal és többszöri áthelyezkedéssel fölöttébb kiváló helyeket foglaltunk el. Nem tudom, hogy szólt-e oda valakinek a jegye, csak nem mert nekünk szólni, annyira eltökéltek voltunk, vagy el se jöttek… mindenesetre ott maradtunk. A többiek inkább a széken, én meg inkább a szék környékén. Ha valaki még mindig nem értené a dolgot, kénytelen leszek elmagyarázni: korcsolyát nézni stressz. Feszültség. Kemény munka. Már itthon a tévé előtt is az, de ott, élőben, amikor minden az orrod előtt történik, amikor ha csak hangosan veszel levegőt, azt is meghallhatja a versenyző, és megzavarodhat tőle! (Na jó, csak akkor, ha mondjuk mind a nyolcezren egyszerre veszünk levegőt, de akkor is.) Ez a verseny volt, ami megtanított rá, hogy képes vagyok négy (sőt, a fiúk esetében négy és fél) percig visszatartani a lélegzetemet. Bizony.

Hogy lényegében összefoglaljam a történéseket, ugráltam, ordítottam, sikítottam, ujjongtam, tapsoltam, és idegeskedtem. Ujjaimat tördeltem, körmömet rágtam,* és zászlót lengettem. Dühöngtem a bírókra. Továbbá… hát, továbbá az a szerencsés helyzet adódott, hogy közvetlenül a versenyzői szektor mellé sikerült leülnünk. Nem is tudtam korábban, hogy van ilyen, de van. Gyakorlatilag arról szól a dolog, hogy azok a versenyzők, akik szeretnék nézni, hogy mi történik, egy kijelölt szektorban leülhetnek. Csakhogy a kijelölt szektorból azért adtak is el jegyeket, ha jól értettem a dolgot, szóval kicsit zavaros volt a dolog a számomra. A lényeg csak annyi, hogy pontosan a lépcső és a lépcső fölötti kapu fölött ültünk, és remekül ráláttunk, hogy éppen ki jön fölfelé. Párszor felsikítottunk, amikor valaki olyan, akit nagyon vártunk, aztán próbáltunk úgy beszélni róluk, hogy ne mondjuk ki a nevüket (ezáltal ne vegyék észre, hogy róluk beszélünk), de ez se jött soha össze. És éppen valamelyik jégfelújítás szünetében voltunk, amikor oldalba böktek.
– Kimmie – mondták.
– Juj, hol? – pattantam fel, mint akit darázs csípett, de már nem kellett megmutatni, mert már láttam is. – Menjünk oda! – indítványoztam, és már rohantam is lefelé a lépcsőn. Azt hiszem, így keletkezhetett az alábbi szégyenletes esemény is.

 Jobb oldalon áll Kimmie Meissner, 2006 világbajnoka. Aki mellette áll, és bárgyún vigyorog, azt szerencsére nem ismerem.

Kellett is egy kis felüdülés egyébként, mert nem úgy indult a dolog, ahogy szerettem volna. Elene Gedevanishvili szépet futott ugyan, de hol volt ez attól a széptől, amit ő tud? Melinda Wang, aki csodával határos módon került be a kűrbe a délelőtti csoport legelejéből… nos, róla nem is tudom, hogy mit futott, mert udvariatlan emberke álltak előttünk a lépcsőn, és azon vacakoltak, hogy hova is üljenek. Laura Lepistö volt az első kellemes meglepetés, de ő is éppen hogy csak tisztán futott, de hiányoltam a programjából a nehéz ugrásokat. Forgásokból, lépésekből meg spirálból megcsinálta a nehezet, na de mégis. Ugyanazt eljátszotta a következőnek futó Sebestyén Julival (aki összeszedte magát, és tényleg gyönyörűt alakított, úgyhogy senki ne merészelje még nyugdíjba küldeni!), mint az EB-n, hogy sokkal egyszerűbb programmal előzte meg (igaz, Juli is eljátszotta majdnem ugyanazt, mint az EB-n, hogy visszavett az ugrásaiból. És a bírók is eljátszották, hogy a tökéletes, “ahogyanagykönyvben” flipjeire élhibára levonást adtak, holott Juli ugorja a mezőnyben a legszebb flipet. De tényleg.) Sebestyén Julinál voltam először görcsben. Aztán Elena Glebovánál megint. Nagyon fájt érte a szívem, amiért ki kellett hagynia az EB-t, és mikor elrontotta a junior VB-t. Most viszont gyönyörűt futott, egészen közel volt a legjobbjához, és ha kicsit még dolgozik a prezentációján meg a forgásain még följebb kerülhet majd. Csodálatosakat ugrik (Carolina Kostner a maga kis csenevész dupla Axel-majdnemtripla toeloop kombinációjával elbújhat messze Glebova mögé, akié viszont gyönyörű és tiszta volt. Bizony.)

Ennyi feszültség után még jó, hogy pihenhettem kicsit, mert a következő csoportban csak olyan nem különösebben kedvencek voltak, akiket szeretek nézni, de nem izgulom magam halálra értük. Igaz, nagyon fájt a szívem Gimazetdinováért, akinek nagyon jó évadja volt, és szenzációsan szerepelt a Négy Kontinens Bajnokságon, és Na-Young Kim-ért, aki hasonlóképp remekelt ugyanott, illetve ősszel Zágrábban a JGP-n. Most mindkettejük árnyéka volt csak saját magának, Viktoria Helgesson pedig, a hazai versenyző összeroppant a nyomás alatt, amit a nyolcezer üvöltő torok tett rá.

És a következő csoportban Kimmie Meissner ugyan potyogott, de nem a “problémás” ugrásaiban, amivel gondjai voltak az évad második felében, és ami a legjobb, úgy nézett ki, mint aki igazán élvezi, hogy versenyezhet, és ennek nagyon örültem. Igaz, inkább már csak a szálláson örültem, merthogy amíg futott, addig a korláton könyököltem, ugráltam és izgultam. Tudom, hogy ciki, na és? Anette Dytrt hiába fejlődött sokat, most megint a régi formáját mutatta, Bebe Liang pedig csak a szokásosat hozta – jó rövid után kevésbé jó kűr. De neki, és Ashley Wagnernek mégis elnézem, mert ez az első világbajnokságuk, és könnyen lehet, hogy sajnos az utolsó is. Főleg, hogy nem sikerült megőrizniük a három helyüket jövőre az amerikai lányoknak, és bizony a maradék kettőbe én azt szeretném, ha Kimmie Meissner és Mirai Nagasu kerülnének. Sarah Meier volt az első igazi, élvonalba tartozó előadás. Hogy nem kapta meg rá a pontokat, amik jártak volna, azon persze nem csodálkozom. Nem szokta megkapni. Könnyen lehet egyébként, hogy azért, mert a bírók elalszanak a zenéin, és nem érnek rá figyelni. Pedig ha a zenét fejben lekapcsolod, akkor azért nagyon szép.

És aztán jött a dráma. Miki Ando egyértelműen nem tartozik a kedvenceim közé. Egyike azoknak, akiket kifejezetten nem szeretek. Nincsenek ilyenek sokan – rajta kívül még Kostner, Rochette és Korpi nagyjából, meg Rachael Flatt, de ő most nem versenyzett itt. Meg Mira Leung, aki egyszerűen halálra untat.* De a többieket többé-kevésbé szeretem, és igazából inkább többé. Néhányakat annyira, hogy az már neurotikus -, és ő mégis egyike ezeknek. De ilyesmit, ami történt vele, senkinek sem kívántam. Program közben volt kénytelen visszalépni. Ha jól értem a dolgokat, abban maradtak az edzőjével, hogy az első hiba után visszalép. Már reggel, az edzésen is problémái voltak, izomszakadás meg ilyesmi, és teljesen kiütötte magát a fájdalomcsillapítókkal, nem érezte a lábát egyáltalán, és nem tudott versenyezni. Zokogott, és odament a bírókhoz, közölte, hogy visszalép. És vörösre tapsoltam a tenyeremet, dacára annak, hogy nem szeretem. Ezek után muszáj neki valami jót kívánni, nem?

Eddigre egyébként már annyira izgatott voltam, hogy egy szál pólóban ültem, ugyanis a legkevésbé sem fáztam, sőt. Az utolsó csoport pedig még inkább feltüzelt, mert Carolina Kostner. Tudom, hogy olyan, mintha itt hiányozna egy tagmondat, de nem hiányzik. Azt hozzá kell gondolni. De hogy mire pontozták ennyire fel, az azért rejtély számomra. Amikor Yu-Na Kimet* összesítésben alatta hozták ki, azt hittem, felrobbanok, és hazamegyek. Csak a maradék két japán lány miatt voltam kénytelen mégis maradni. Mindenesetre aktívan megbúztuk a bírókat megint, de megint nem rázta meg őket, és nem adtak gyorsan még további tíz pontot neki. Franc a belüket.

És ezek után jött a következő dráma. Mao Asada, aki a bemelegítésben tökéletes, magas, hosszú, hihetetlen és minden egyéb szempontból is mindenféle “leg” jelzővel bíró tirpla axelt ugrott, a programjában elvétette a felugrást, és anélkül, hogy egyáltalán felemelkedett volna a jégről, nekivágódott a palánknak. Nagy óóóóóóóóóóóózás volt a csarnokban, és azt hiszem, nem én voltam az egyetlen, aki lesápadt a gondolatra, hogy Carolina Kostner lesz a világbajnok. Főleg, hogy egy ilyen programmal. Hiszen Mao edző nélkül készült az elmúlt hónapokban, ráadásul a múltjában egymást érik az olyan versenyek, amikor egyet hibázott, és utána összeomlott. De nem most! Bár egy jó 10-15 másodpercig összezavarodva korcsolyázgatott fel-alá a pályán, de aztán hirtelen megtalálta a koreográfiáját, és összekapta magát. Gyakorlatilag végigtapsoltuk a programját, ahány nyolcezren csak ott voltunk. És bizony a négy perc végére én bizony el is felejtettem, hogy az elején esett egyet, pedig nem volt egy könnyen feledhető baleset. Gondosan vezettem az egész verseny alatt a ponttáblázatomat, írtam, hogy ki mire mennyi pontot kapott, és rosszul voltam a gondolatra, hogy ki kinél mire kapott többet. Vacogva vártuk a pontokat, és azt hiszem, Mao is hasonlóképpen vacogott alattunk a lihegőben. És kijöttek a pontok. Mindig tartanak hatásszünetet a pontszámok között, amit mi szélsebes fejszámolással töltöttünk. “Nem előzi meg! A fenébe is, hogy nem elég!” Dühöngtünk. Aztán bemondta a hangosbemondó, hogy “she is currently in 1st place”, és én rájöttem, hogy kétszer vontam le az esésért járó egy pontot. Ujjongtunk. És nem csak mi hárman. Mindannyian. Egyetlen Mao Asadától eltekintve, aki zokogott. (És könnyen lehet, hogy Carolina Kostner is, de őt nem mutatták, meg ő nem is érdekelt.)

Utolsónak futott még Yukari Nakano, a lelátóról hibátlant, a bírók szerint nem, így landolt a negyedik helyen. Fújoltunk a bírókra, tapsoltunk Yukarinak. Amíg vártunk a díjkiosztóra, megbeszéltük, hogy amennyiben ránk bíznánk a dolgot, sokkal jobban elosztanánk ezeket a pontokat. Aztán abbahagytuk a társalgást, mert interjú készült. Már előző nap a párosoknál láttuk, hogy angolul folyik a beszélgetés. És most is, angolul szólt Maóhoz a riporter. És én megint nagyon dühös lettem. Mert Mao nem igazán beszél angolul. Valamennyit igen, de nem sokat. Egyáltalán nem magabiztosan. És irtó dühös lettem, hogy el ne merjék rontani az estéjét.

De nem rontották. Kapott tolmácsot. És ettől kezdve örültem. :) Az est utolsó fénypontja volt, mikor Carolina Kostner is meghajolt, majd odakorcsolyázott a szőnyeg széléhez, gratulált Maónak, majd idegesen nézegetett, hogy a dobogón üresen maradt két fok közül melyikre álljon. Mao volt az, aki végül megmutatta neki, amikor a helyzet kezdett kínossá válni. Carolina egyébként, ha eddig szerettem volna, most akkor is elég rendesen tett róla, hogy ne legyen így. De erről most nem írok, mert most Maót ünneplem, és lelkiekben újra átélem azt az estét, és az emlékeimből igyekszem kitörölni azt a bizonyos olasz nőszemélyt.

Akinek még ez se elég, az meg menjen, és olvasson protokollt.

Szakadó hóban baktattam haza. Illetve inkább ugrándoztam. De ez a lényegen mit sem változtat. Mikor hazaértem, meglepetésemre a szobánk tele volt, egyedül az alattam levő ágyon nem aludt senki. Nem is bántam igazán, hogy másnap távozom. Mégis más érzés volt ketten lakni egy szobában, meg heten. Persze a szívem majd beleszakadt, hogy a fiúkat kihagyom, de nem nagyon volt más lehetőségem. Többször is végiggondoltam, és nem ment volna másképp. Ha pár nappal tovább maradok, az gyakorlatilag megduplázta volna a kiadásaimat. Így aztán péntek reggel összecuccoltam, elköszöntem mindenkitől, akit csak megtaláltam a szálláson, és bementem a szakadó hóban a buszpályaudvarra (nagyon sokat vártam a villamosra), bedobtam a cuccomat a csomagmegőrzőbe, és egy kicsit még trappoltam a hidegben. az ég világon minden be volt zárva. Embert nagyon sokáig egy darabot se láttam, csak aztán véletlenül néhányat a templomok környékén. Elég hideg volt, a térképemet meg a csomagmegőrzőben hagytam, és csak gyalogoltam, és próbáltam megjegyezni, hogy merre kell majd visszamennem. Kicsit ijesztő dolog volt, de nem kellemetlen. Aztán mikor minden porcikám átfagyott, akkor visszamentem a buszpályaudvarra, és kimentem a reptérre.

Nagyon jó fej volt a transzferbusz sofőrje. Többször is elmondta, hogy melyik légitársaságok repülői indulnak a Göteborg City Airportról, és hogyha nem ezekkel utazunk, akkor már régen rossz, mert már, amint azt mindannyian láthatjuk, elindultunk. Tartott kis idegenvezetést is, beszélt a kikötőről, meg a toronyról, amit a helyiek “Lipstick”-nek, rúzsnak neveznek, a buszsofőr javasolta, hogy találgassunk egyet, hogy miért. Továbbá amikor felhajtottunk a szigetek felé vezető hídra, arra is felhívta a figyelmünket, hogy lassan fogunk átmenni, mert a buszok és villamosok sebességhatára 20 km/óra a hídon, és hogy ez azért van, mert a híd öreg, és ne aggódjunk, meg a busznak semmi baja. Elég jól mulattam rajta. :)

A repülőtér kicsi volt és átláthatatlan, továbbá hideg volt. Az útlevél-ellenőrzés után az egy járattal utazó emberek is külön várótermekbe kerültek, aztán időnként ilyen reptéri őrök körbejártak, és megkérdezték, hogy megy-e valaki ide vagy oda. És akkor szépen áttereltek egy másik terembe, és onnan meg ki a kifutópályára, ugyanis a szakadó hóban kellett átgyalogolni a repülőhöz.

És azt hiszem, a történet többi része már ismeretes. Felszálltunk, búcsút vettem Svédországtól, és ahogy elindultunk, elkezdtek itthoni nyomasztó gondolatok gyötörni, és aztán villámgyorsan elaludtam, és csak leszálláskor keltett fel a légiutaskísérő.

Itthon aztán rácuppantam a netre, néztem a fiúk eredményeit, örömködtem, meg ilyesmi. Ma a tévére tapadtam rá, és örülök is, meg nem is. De főleg örülök. De ez már nem tartozik ide, mert ennek a kalandnak sajnos vége.

Nyugodalmas jó éjszakát kívánok hát a kedves egybegyűlteknek.

*a szerkesztő jegyzete: Laura Lepistö már nem tartozik a kedvenceim közé. Oksana Domnina és Maxim Shabalin szintén nem. Mindhármuk dicsősége nagyjából addig az egy évadig tartott nálam. | Soha az életben nem rágtam a körmöm. Csak mondom. | Kostnert nem utálom már olyan intenzíven, és Miki Andót kezdem megkedvelni, amióta kicsit javult a tartása. A többiekről nem nyilatkozom. Na jó, Mira Leung sem zavar már, a maga módján egészen megkedveltem. Nahát. Ezért az beismerésért az FSU-ról ki is tiltanának. :) | Yu-Na Kimnek is abban az évben volt utoljára élvezhető programja, a Strauss rövidje. És mégis a következő évtől kezdve kezdték irgalmatlanul meg- és túlpontozni.