Pár évvel ezelőtt elképzelni sem tudtam volna, hogy sportközvetítést nézzek a tévében, mégis megtörtént, sőt, rendszeressé vált. Talán, ha ezt akkor megmondja nekem valaki, jól kiröhögöm saját magamat, de esetleg hajlandó lettem volna elhinni. Azt viszont soha nem gondoltam volna, még legvadabb rémálmaimban sem, hogy valaha is a sportközvetítés nélkül – mivel ahhoz nem férek hozzá – a pontszámokat fogom bámulni az interneten. Bizony, két- és háromjegyű, két tizedesjeggyel bíró számok láttán vagyok képes örömujjongásban, pfujogásban, tapsikolásban és ugrándozásban kitörni. Még szerencse, hogy eddig sem gondolta senki, hogy normális vagyok, akkor ugyanis most egy világ omlott volna össze bennük.

Ami még perverzebb, az az, hogy a pontozólapokat is jó alaposan áttanulmányozom :) Akárhogy is nézzük, kicsit beteges…

Gondolkoztam, hogy akarok-e írni azokról a dolgokról, amik a fejemben járnak, de nem akarok. A Főszerkesztő Úr meg rágja a fülemet, hogy adjam már le a cikkemet, de nem tudom, mit is írhatnék. Egyszerűen annyira lerombolódott a munkamorálom, hogy nem is nagyon tudom, mivel foglalkozzam. Egyszerűen nem érdekel az egész. Szörnyű dolog ezzel szembesülni, hogy a szerelemből végzett munkámból egyszercsak eltűnt a szerelem. Tudom én, hogy van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy elmúlik – mármint a szerelemnek -, de nem tudtam, hogy ennyire hirtelen. Persze ez hülyeség, mert egyetlen pasinak se nézném el azt, amit már itt mind lenyeltem. Na, hát ezért nem akarok itthon is ezzel foglalkozni.

De legalább támadt közben egy cikk-ötletem. Legfeljebb nem tetszik majd a főszerknek, és rájön, hogy mégsem akarja, hogy írjak az ő újságjába. Nem is csodálnám. Van ilyen.*

*a szerkesztő jegyzete: Tudjuk-e, honnan való az idézet?