Nem szoktam munkahelyi dolgokról írni – főleg nem részletekbe menően -, és azt hiszem, hogy ezt fölöttébb helyesen és okosan is teszem. Most mégis nagyon nagy a kísértés hogy az elmúlt napok benyomásait billentyűzetre vessem. Mégis, azt hiszem, ma még pont nem teszem.

Pont elég baj az, hogy zaklatott, szomorú és dühös is vagyok miatta. Pedig személy szerint velem senki sem tolt ki, csak éppen a hitelemet rontották. Ami mondjuk amúgy sem különösebben említésre méltó, úgyhogy nem sokat számít. De mégis.

Majd holnap elmegyek olyan emberek közé, akiknek el lehet mondani. Pedig talán legjobb lenne leírni, jó eséllyel nem történne semmi. Ki a fene ér rá arra, hogy a több száz alkalmazottja után nyomozzon a neten? De az az igazság, hogy nem akarok én se ártani a cégnek, és nemcsak lojalitásból nem, hanem azért is, mert van valamiféle hivatástudatom. Na, szóval ezért.

Csak mindettől függetlenül zaklatott vagyok, szomorú, na meg dühös. Sajnálom ezt az egészet, és nem csak azért, mert ennyire rosszul érintett – és nem csak engem. Még csak nem is első sorban engem, de másodsorban azt hiszem, sokkal inkább, mint másokat. De ez már nagyon fene rejtélyes… szóval abba is hagyom inkább. Fogom a macskámat, és megyek aludni. Inkább. Mondjuk.

ui.: A nap egyetlen pozitívuma, hogy idén már ma eszébe jutott szám szerint hat férfiegyednek is, hogy én is lányból vagyok. Tavaly összesen kettő jelentkező volt, és ők is csak kilencedikén. Közülük az egyik idén már nem emlékezett meg erről a tényről.

uui.: Ma van egy éve, hogy először volt korcsolya a lábamon. Jellemző módon idén ilyenkor már a pálya sincs nyitva.