Csaknem egészen pontosan egy éve volt, hogy olvastam egy nem mindennapi könyvet. Az volt a címe, hogy The complete polysyllabic spree, és egy Nick Hornby nevű fazon írta, akit valószínűleg többen ismernek olyan könyvek nyomán, mint a Fociláz, vagy a Pop, csajok, satöbbi. Amit viszont kevesebben tudnak róla, az az, hogy öt éven át volt a The Believer című amerikai irodalmi folyóirat munkatársa, és minden hónapban írta a “Stuff I’ve been reading” című rovatát. Amit végül csaknem teljes egészében kiadtak könyv formájában is, a baloldalt látható impozáns borítóval.

Minden egyes bejegyzés azzal kezdődik, hogy milyen könyveket vásárolt az adott hónapban, és hogy milyen könyveket olvasott. A kettő között – természetesen – nincs feltétlenül átfedés. A The Complete Polysyllabic Spree, ha emlékeim nem csalnak (és most lusta vagyok beásni a könyvkupacok mélyére) nagyjából két- vagy talán háromévnyi termést ölel fel. Kiváló könyvek szerepelnek benne, nagyon jó ízléssel és remek stílusban megírt körítéssel. Ez a könyv volt az, amelyik emlékeztetett rá, hogy mennyire imádom Nick Hornbyt.

Azonban így ötven hét távlatából nem (csak) azért hozom fel ezt, hogy ajánljam. Egyszerűen ezzel a könyvvel a legegyszerűbb elkezdeni azt, amire készülök. (Persze aki vevő az ilyesmire, az olvassa csak el, mert jó. Annyira jó, hogy engem speciel arra motivált, hogy valami hasonlóba kezdjek.)

Az én “Stuff I’ve been reading” rovatomat ezer éve terveztem, álmodoztam róla, hogy nekem is kell saját könyvajánló, olvasónapló, egy hely, ahol értekezhetek a könyvekről, amik számomra a világot jelentik. Mert a könyvekről nagyon sokat lehet beszélni, és a könyvek kapcsán – mint Hornby példája is mutatja – csaknem minden másról is.

Egyszer, egy dicsőséges ám annál rövidebb időszakban volt már ilyen rovatom, ami szép volt, jó volt, és bár egy fix célközönséghez szólt, azért nagyon élveztem. Elmúlt, de ezen többet nem kívánok se búsulni, se merengeni.

Most van másik, ami csak az enyém, és senki mástól sem függ.