Eddig is tudtam, hogy vannak könyvek, amiket bizonyos korban kell elolvasni ahhoz, hogy élvezhetőek legyenek. Ha elmulasztod a megfelelő pillanatot, akkor nincs mit tenni, a kár megesett, és nem lehet már orvosolni. A Szív olyan könyv, ami mindig a látóteremben volt: épp csak saját példányom nincs belőle. Mindenütt láttam, többször ajánlották is, még talán meg is fogdostam, de nem olvastam el egy számjegyű koromban.

Nem rossz könyv, nem is volna tisztességes ilyesmit állítani. Mélységesen kedves. Telis-tele van érzelmekkel, és nem ám a közel-kelet európai visszafogott fajtával: csupa túláradó öröm és bánat, csókok, könnyek, ölelések. Mindenki mindenkit megérint, tanárokat, szülőket, osztálytársakat, idegeneket, annyira intenzíven, hogy már néha-néha lúdbőröztem tőle.

Adva van közel ötven, tíz év körüli kisfiú, egy olasz népiskola harmadik osztálya, egy szomorú, ámde bölcs és szeretetteli tanító. A másodlagos szereposztásban jelen van egy erkölcscsősz édesapa és egy csupa szív anyuka. Folyamatosak a történések, csupa apró-cseprő mindennapi jelenség, amikből felépül az elemisták élete – semmi különleges. A cselekménynél sokkal fontosabb az érzelmi hangszín, ami megüli az egész kis zöld könyvet. Csupa Erkölcs, Nemesség, Hazafiság, Helyes Viselkedés és Jóság, így, csupa-csupa nagybetűvel.

Enrico naplójában örökíti meg a tanév történéseit, de kissé rendhagyó napló az övé, ugyanis nem a szigorúan titkos típusba esik. A szülei is olvassák, a nővére is olvassa, és időről időre hozzáteszik a maguk véleményét, leveleket írnak a helyes ösvényről időnként letérő kisfiúnak. Enrico mindannyiszor magába száll, és helyrehozza az okozott, többnyire nem túl komoly kárt.

Ezen felül pedig minden hónapban lediktál a tanító úr egy elbeszélést egy kiváló olasz hazafiról, akik többször adják életüket a nemes célért, mint ahányszor nem, és ezek a történetek szintén bekerülnek a naplóba. Szájbarágós, erkölcsnemesítő olvasmányok ezek, megvallom, egyszer-kétszer már kedvem támadt átlapozni rajtuk, vagy félhangosan tippelgettem, hogy “ez is meghal-e a végén”.

A lényeg azonban nem ez. Nem az, hogy kicsit nehezen rágtam át magam rajta, csaknem egy hétig küzdöttünk egymással, Enrico meg én. Nem is az, hogy kissé negédesnek és megmondósnak találtam. Hanem az a fontos – és itt a hangsúly -, hogy nincs elvi hiba a könyvben. Következetes, ugyanazt a hangulatot, ugyanazt az életeszményt követi az első oldaltól az utolsóig (és nem direktebb, mint mondjuk Eleanor H. Porter Pollyanája az Élet játékában). Biztosra veszem, hogy ha tizenöt évvel korábban olvasom, ha kedvenc könyvem nem is lesz, de élveztem volna.

És ez a gondolat vezetett el a legfőbb felismerésre végül: egy bizonyos korig a gyerek ha nincs is szüksége rá, de szívesen veszi, vagy legalább is nem bánja a “megmondást”. És alapvetően nincs is ezzel baj. Nem merek általánosítani, és minden gyerekre vonatkoztatni, de magamról tudom, hogy nagyon szerettem az olyasfajta útmutatást, hogy hogyan kell helyesen viselkedni, mi az etikus megoldása egy helyzetnek, és főleg, hogyan kell jó embernek lenni. Egyfajta kézikönyvet kerestem – és talán keresek még ma is – arról, hogy mik az élet játékszabályai.

A nagy kár csak az, hogy egy bizonyos kor fölött az ember már nem viseli jól a kinyilatkoztatást. Nem szereti, ha levonják számára a tanulságokat, és előre megrágják a mondanivalót. A másik nagy kár pedig az, hogy ennek a bizonyos kornak – bármennyi lett légyen is – már fölötte vagyok. Ezért nem tudtam maradéktalanul élvezni a Szívet.