Ha van dolog a világon, amit Jean Honeychurch jobban gyűlöl, mint a nevét (Nem Jean Marie, nem Jeanette, hanem egyszerűen csak… Jean), akkor az a túlságosan is találó beceneve, a Jinx. A Jinx ugyanis átkot jelent, olyan átkot, ami balszerencsét hoz. A balszerencséje pedig mindenhova követi, bárhová is megy – pontosan ezért is olyan boldog, hogy a nagynénjéhez és a nagybátyjához költözhet New Yorkba. Talán ha a fél országot átutazta, végre gátat vethet a kellemetlen eseményeknek. Vagy ha azt nem is, legalább elmenekülhet a felfordulás elől, amit odahaza, a kisvárosban okozott.
De a baj New Yorkban is megtalálja Jinxet, s érkezése az unokahúgának, Torynak is komoly problémákat okoz, aki a legkevésbé sem örül, hogy a család fekete báránya éppen náluk ütött tanyát. A gyönyörű és elbűvölő Torynak veszélyes titka van…
Jinx kénytelen rájönni, hogy nem a balszerencséje elől menekül. Valami sokkal baljóslatúbb ok áll a dolgok háttérében… és könnyen lehet, hogy az átok – ami születése óta sújtja Jinxet –  az egyetlen dolog, ami a szükség órájában megmentheti az életét.

Eredetileg: Jinx
Fordítottam: én
Ciceró Könyvstúdió, 2007

Ez volt talán eddig a legkönnyebb és a legnehezebb könyvem is egyszerre. Könnyű volt a szövege, egyszerű a története, kicsi a szókincse. De nehéz, mert annyira idegen volt tőlem, hogy azt hittem, belepusztulok. Nem is azért, mert rossz lenne, mert nem az, műfajában a középmezőnybe esik és teljesen átlagos. Egyszerűen kevés volt ahhoz, hogy hónapokon át minden nap érdekeljen.

Nagy pofon volt ez A pasilista után, ami nagyon megemelte az önbizalmamat. Itt tanultam meg, hogy ha egy könyvet nem szeretek fordítani, akkor gyengécske szöveg lesz a végeredmény, és ebből idővel levontam azt a tanulságot is, hogy vannak olyan könyvek, amiket jobb, ha nem én fordítok. Nemcsak nekem, hanem a könyvnek is.