Az a vicces helyzet van, hogy tegnap nem írtam. Ez persze még nem vicces, tudom. A vicces része az, hogy erről fogalmam sem volt. Mindig szoktam tudni, hogy most írtam-e vagy sem, de most, tegnap, egyszerűen eszembe sem jutott. És elég kínosan érintett, hogy reggel meg kellett néznem az oldalt, hogy erre rájöjjek. Persze tulajdonképpen ez sem vicces. De nem ez volt ma az egyetlen nem vicces dolog, amin majd megszakadtam a nevetéstől. Ez van.

Meg az is van, hogy már annyira elegem van, és annyira nyaralni akarok, hogy azt hiszem, hogy a szokásosnál is kiállhatatlanabb vagyok. Még azokkal sem tudok kedves lenni, akikkel pedig egyébiránt minden különösebb nehézség nélkül menni szokott. Tulajdonképp nem is a kedves a jó szó – nem vagyok kedves. Tényleg. Az alapvető természetemnek nem képzi részét a kedvesség. Türelmes általában vagyok, megértő is. Rendszerint van ennivalóm is, amit szívesen megosztok minden éhezőművésszel :) Bohóc is vagyok, és egy fölöttébb gúnyosan létforma szintúgy. Általában tűrhető érzékkel meg szoktam tudni állapítani, hogy melyik poént illik elsütni, és melyiket lenne jobb kihagyni. De a kedvesség nem helyes kifejezés arra, hogy nem szólok be senkinek, és hogy tudom, hogy mikor kell csendben maradni, és igyekszem nem megbántani még azokat sem, akiket nem szeretek különösebben. A lényeg a következő: elviselhetetlen nőszemély vagyok, tudom is magamról, és nem tudok, és talán most már nem is akarok tenni ellene.

Szabadságra akarok menni. És semmi mást. Esetleg összeállítani egy válogatásCD-t, ‘Könyvesbolt Mix 2 ‘ címmel. És enni egy szelet sonkát. Vagy kettőt. Alávaló éjszakai zug-hűtőevő.

(Egyébként is, az alapvető “kedves” állapotom, vagy mondjuk úgy, hogy “nem utálatos” állapotom sem gátol meg abban, hogy minden adandó alkalommal gúnyt űzzek mindazokból a hátuk mögött, akikért nem vagyok különösebben oda. Pedig nem akarok, becsszóra nem akarok, de képtelen vagyok kordában tartani magam. Klassz, mi? És akkor azt mondják, hogy olyan kedves -francokat!- értelmes, megértő és okos emberke vagyok. Hát hogyne. Egy párhuzamos dimenzióban, talán. Én csak a túlérzékeny hisztis picsát látom magamból. És vicces módon azt is látom, hogy mindenki igyekszik nem elhinni, hogy az az igazi énem. Pedig az. De nembaj. A tettetés és a színjáték korát éljük. Igaz-e.)

Kirajzottak a droidok / elmebetegek és a szokványos plázatömeggel elegyedve alkotnak kritikán aluli vásárlótömeget. Elég rosszul viselem, hogy alig van normális vevő, és ha esetleg akad is, az se velem áll szóba. Kifejezetten undorodom már a telefoncsöngéstől. Megjegyzem a telefonkagyló is elég undorító. Nem szeretem, ha a telefonkagyló még meleg valaki másnak a fülétől. Ahogy azt is utálom, ha a szék valaki más fenekétől meleg (poplangy) vagy az evőeszköz frissen van mosogatva és még vizes, vagy közvetlen valaki után bemenni a vécébe, esetleg próbafülkébe. Nem mintha attól sterilebb vagy tisztább lenne a szék vagy a telefon, hogy kihűlt, vagy a villa attól, hogy megszáradt. De mégis. Mindegy, a telefonoknál tartottam. Utálom, hogy rendszeresen olyasmiért ordibálnak velem telefonon, amiről nem tehetek. Igaz, ezt megteszik személyesen is, de akkor általában addig nézegetek kétségbeesetten és segélykérően valakire, amíg oda nem jön, és meg nem ment. “Nézze uram, nem tudom sajnos megmondani önnek, hogy készült-e utánnyomás ebből a könyvből. Valószínűleg fog, hogyha hallotta a rádióban, de mi még biztosan nem kaptunk belőle. Nem, nem tudom megmondani azt sem, hogy mikor. Ez a kiadótól meg a nyomdától függ, meg a központunktól.” // “Akkor hívja fel azt a központot és kérdezze meg!” Nem magyarázhatom el a Kedves Vevőnek (továbbiakban KV), hogy a Központ sem tud többet mondani neki róla, továbbá este fél 9kor már szerencsére nem ül ott senki, aki hülye telefonokra válaszolgatna. Igazából nem a buta vagy alulinformált vevőkkel van baj. Az az esetek többségében nem gond, hogyha nem tudja a keresett könyvnek se a szerzőjét se a címét (tényleg!). De amikor nem tudja, mit keres, viszont erőszakos, agresszív, arrogáns és nem elég, hogy fölényes, de még lekezelő is, az már akkor is túlzás. Főleg, hogy én még akkor is udvarias vagyok vele, amikor már a hajamat ordítja le. És akkor is, ha néha kicsit esetlen vagyok. De legalább értékelné, hogy próbálkozom, igyekszem, és az esetek túlnyomó többségében ki is szolgálom. Szóval most már el akarok menni szabadságra.

Két napja böjtölök. Na nem kajailag, enni kell. Egyszerűen azért, mert ezt nem lehet máshogy kibírni, csak megfelelően kipárnázott idegpályákkal és kellően magas vércukorszinttel. Betűböjtöt tartok. Már két napja nem olvastam semmit, és szerintem amíg el nem utazunk, nem is fogok. Felkészülök, mégpedig ezzel a megtisztulási rítussal, a nyaralásra félretett könyvek befogadására. Nem is írtam, és nem is fordítottam. Bár ennek inkább a lustaságomhoz van köze, mint a böjti időszakhoz. Ezért fogok talán foglalkozni kicsit még ezekkel a dolgokkal délelőtt, ha fel tudok kelni. Na nem sokat. Épp csak egy csipetnyit.

A macskát meg megnyúzom elevenen. Nincs még egy ilyen erőszakos utálatos rettenetes teremtmény szerte a világon. De legalábbis el kéne vágatni a hangszálait. Nem lehet egész éjszaka ordítani, ezt igazán beláthatná. Jó, persze nyilván nem fogom elvágatni a hangszalagjait. De jó lenne, ha kicsit csöndben maradna. Hagyna aludni, hagyna élni, hagyna dolgozni, szükség szerint. Tudom, hogy nagyon fontos dolog a hasamon feküdni, a térdét az ölembe mélyesztenie és a mellemet dagasztania kidugott karmokkal, de ez, akárhogy is vesszük, felettébb kényelmetlen. És nem tudom annyiszor ledobni, hogy ne ugorjon vissza a hasamra egy szép, magasan ívelt vetődéssel. Megfojtom. A következő ugrásnál kizárom, vagy nem tudom. Az a baj, hogy még csak ki se tudom zárni. Tetszenek már érteni, hogy miért is vágyom ennyire egy szobára? Egy olyan full-extrás luxushelyiségre, amelyiknek van négy fala, egy ajtaja és esetleg egy ablaka is, és 150 centinél kicsit magasabb plafonja?