Nem vagyok népirtásra hajlamos fasisztoid csökevény, becsszóra nem vagyok. De azért elég jól el bírnám viselni, ha a kötekedős-beszólogatós vénasszonyokat ki lehetne tiltani a BKV-ról. Arról nem is beszélve, hogy minden egyes alkalommal, amikor egy ilyennel összefutok, eltölt a rettegés, hogy egyszer belőlem is ilyen lesz. Tudom, hogy nem szükségszerű, de mi van, ha igen? Talán ha nagyon gondosan szem előtt tartom minden körülmények között, hogy milyen nem akarok lenni, talán el tudom kerülni. És ha nem, akkor meg már úgyis mindegy, mert olyan kiállhatatlan leszek, hogy nem is fog érdekelni, hogy kiállhatatlan vagyok-e.

(Emellett apámat is ki lehetne tiltani a munkahelyemről. Családi életet otthon kell élni. És ha mégis munkahelyen, akkor sem munkaidőben. Ha akar valamit, legyen szíves meghozni azt az apró áldozatot, hogy visszajön abba a romhalmaz-bérlakásba, amiben itt felejtett minket, amikor elhagyta a családját. Úgy mellesleg.)

Jó vackul indult, a napom, igen. Ennyire nem végződött vackul, mert amikor az öltözőben próbáltam abbafejezni a bőgést, akkor már tudtam, hogy ennél rosszabb ma már nem történhet velem, és hogy több rettenetet már nem tud mára kitalálni a sors. És igazam lett. Szóval a nap többi része nagyjából oké.

Kivéve, hogy fogalmam sincs, hogy hol van a két piros telejegyzetelt spirálfüzetem, amikre (de legalábbis az egyikre) feltétlenül szükségem van a Magányos fákhoz. Az összes többi piros jegyzetfüzetemet megtaláltam már természetesen, de azt az egyet, ami kéne, nem lelem sehol. Még az ágyneműtartóban is megnéztem. Kétszer. Majd csütörtökön, amikor szabadnapom lesz, esetleg rendet rakok. Olyan minimális mértékben. Mondjuk.