Vannak dolgok, amiket egyszerűen képtelen vagyok elhinni. Azt hiszem, az elmúlt nap is közéjük tartozik. Csak annyit mondhatok róla, hogy bőven összefér a hangulatommal, hogy a Perfect Dayt hallgassam Lou Reed bácsi előadásában ha nem is egész, de fél éjszaka mindenképpen. És nem kell géniusznak lenni ahhoz, hogy beláthassuk: ez tényleg elég hihetetlen.

Vásároltam termékeket. Ugyanis ha hiszed, ha nem, szabad szombatom volt ma. Bizony. Ilyent nem sokat látott még a világtörténelem, legalábbis legutóbbi munkaviszonyom kezdete óta nem. Azt hiszem, hogy ez volt a harmadik alkalom. (A második pedig múlt héten volt, úgy mellesleg. Az első meg februárban, szerintem tévedésből.) Szóval vásároltam termékeket, például két farmernadrágot. Darabját 201, azaz kettőszázegy forintért. Az egyiket le fogom vágni valamennyire rövidnadrágnak. Azt még nem tudom, hogy 3/4-esre vagy térdig érő fazonra, de azt hiszem, hogy olyanra, amilyenre sikerül majd. Igaz, hogy 40-es, és ezáltal evés után kicsit szűk derékban, de jön a nyár, és a bikiniszezonra úgyis fogyni kell pár centit pocakról. És a 42-es nadrág amúgy is leesik rólam. Emellett beruháztam 500 Ft értékben (azazhogy 494 Ft értékben) 6, azaz hat pár harisnyanadrágra. Ez sem rossz teljesítmény, ugye? Szerintem nagyon hatékony voltam. Arról nem is beszélve, hogy alkalmasint végre rendelkezem megfelelő harisnyamennyiségre a nincs-túl-meleg-se-túl-hideg-de-szoknyát-akarok-felvenni napokra. Amely harisnyák, fontos megjegyezni, jelenleg még sehol sem lyukasak.

Persze mindez a vásárlás-dolog igazából tök mellékes. Ugyanis Könyvhét van. Ami tudod, mit jelent? Azt jelenti, hogy ki kell venni egy zsák pénzt a bankból (még jó, hogy tegnap megjött a fizetés, és a zsák pénz bankból kivevése nem ütközik komoly akadályokba), és mind elkölteni. Emellett nem árt szocializálódni sem kicsit, és beszerezni a rendszeres ajándékkönyvet az Animustól :)

Nagyon érdekes véletlen egybeesés folytán összefutottam a magas jóképűvel a könyvhéten. Ez már csak azért is meglepő, mert csütörtökön beszélgettünk róla, hogy mindkettőnknek csak a mai nap alkalmas könyvhetelésre. Ja, és érdekes módon, tiszta merő véletlenségből az Osiris standjától nem messze futottunk össze, ki tudja, mi okból, nem sokkal az után, hogy Hankiss Elemér pont ott dedikált. Nahát. Mik nem történnek :) Még jó, hogy nem hiszek a véletlenekben. Vagy a magas jóképű véletlenül várta meg a szeszélyes időjárás elől egy kapualjba húzódva, amíg én kibarátkoztam magam az Animus-stábbal, és kitöltöttem két Harry Potter tesztet? (90 és 95%-ot értem el rajtuk, szégyen és gyalázat!)

Cipeltük a könyveinket (pedig nekem akkor még nem is volt sok), fogyasztottunk édespiari termékeket a Jégbüfében, metróztunk, majdnem eláztunk a szakadó esőben, csak aztán a szakadó eső meggondolta magát. És megbeszéltük, hogy holnap találkozunk. Naná, fél 10 körül valahol az öltöző és a konyha között :)

Amikor visszatértem a Vörösmarty térre, még nem tudtam egészen biztosan, hogy mit is kezdjek azzal a szentistvános bankóval, amivel megkönnyítettem a bankszámlámat. Bár három könyv volt már nálam, de abból egyet tegnap vettem még a boltban, és ma dedikáltatni akartam, egyet tegnap éjjel találtam meg (és teljesen meglepődtem rajta, mert azt hittem, hogy azt csak meg akartam venni évekkel ezelőtt, de sose vettem meg, aztán olvasás közben rájöttem, hogy még olvastam is, de addigra már mindegy volt) és egy olyan, amit ajándékba kaptam, tehát a pénzem még érintetlen volt. Na nem sokáig. Tetszettek tudni, hogy a vonneguti életmű-gyűjteményemből hiányzó két kötetéből egyet kiadtak most a könyvhétre? Én se tudtam. A régi címe az volt, hogy Utópia, a még korábbi kiadásban Utópia 14. Az új kiadás címe Gépzongora, új fordításban és nagyon guszta köntösben adta ki a Mecénás, aminek a nevét meg se próbálom leírni latinul, mert tuti, hogy belezavarodok az ae-kbe vagy ea-kba. Másrészt a Szent István Társulat végre újra kiadta az “Az élet játéka” című csodálatosan bárgyú és szeretnivaló regényt. Ami nagyon rövidke, ennek ellenére vontatott és még szájbarágósan megmondós is, viszont pont ezáltal nagyon kedves. Úgyhogy beszereztem azt is. Ja, és megvettem egy csomó olyan könyvet, amit már olvastam bolti kölcsönzésből (Neveletlen hercegnő 7, Biff evangéliuma, Hová mennek a kacsák?) de úgy éreztem, hogy birtokolni is kéne. Na meg az sem volt utolsó szempont, hogy Tokaji Zsolt dedikált, és úgy éreztem, hogy ennyit már akkor megér a Kacsák. Tokaji Zsolt kedves volt, és nem hiába rettegtem, hogy megkérdezi, hogy mi a véleményem a Brad Pittes könyvéről, mert meg is kérdezte. De amikor bevallottam, hogy belenéztem, de nem csigázott fel különösebben, nem sértődött meg. A biztonság kedvéért azért megdicsértem, hogy nagyon jó cím a Hova mennek a kacsák (az is!), és ennek láthatóan örült. Aztán gondolkoztam, hogy ha én lennék az író, örülnék-e, ha elmondanák nekem, hogy azért volt pár dolog, ami nem tetszett a könyvben, és rájöttem, hogy nem. Úgyhogy nem mondtam el, hogy szerintem Virág meg a barátnője, akinek már nem emlékszem a nevére, túl sokáig törik a fejüket azon, hogy hova mennek a kacsák. Azt az ember vagy tudja, vagy nem tudja, de nem fog két oldal töprengés után egyszer csak rájönni.

Emellett beszélgettem Kiss Ottóval is, ő is dedikált, és ő is nagyon kedves volt, meg szimpatikus. Megkérdezte, hogy akkor tulajdonképpen állíthatjuk-e azt, hogy én olvasom őt. Mondtam, hogy tulajdonképpen állíthatjuk :) Ennek örült. Mondta, hogy rúgdossam meg a Mórát, hogy nyomassák újra a Csillagszedő Máriót, és megmondtam, hogy már megrúgdostam őket.

Aztán már leszakadt a hátam a hátizsákomba gyömöszölt, ha jól számolom, 10 könyvtől. Úgyhogy felültem a földalattira, és hazadöcögtem. És ettem krumplilevest, és léleküdítő beszélgetést folytattam egy szívemnek nagyon kedves személlyel. Aztán este lett, és főztem kakaót, és leültem és írtam blogot, és meghallgattam nagyjából száz alkalommal a Perfect Dayt. Mert rájöttem, hogy minden szép és jó. Hogy a mai napom minden összejött. Jól. :) És hogy egy olyan nap is lehet végtelenül hosszú, olyan hosszú, hogy este már nem emlékszem a reggelre, amikor nem dolgozom.

És már csak úgy amolyan utóiratként említem meg, mert tulajdonképpen csak amolyan függelék-jellegű: nagyjából egy évvel ezelőtt voltam felvételizni egy angliai egyetemre, Creative Writing szakra, amely terv aztán több okból is meghiúsult, és nem tagadom, hogy e sok ok közül az egyik legjelentősebb valóban az volt, hogy letettem róla. Hogy miért is lett volna olyan jó dolog elmenni Angliába egyetemre? És pont CW-t tanulni? Mert egy jó ideje már írni szerettem volna tanulni, és mert idehaza ilyen képzés nem létezik, hiszen a kommunikációs szak az egyetemeken inkább a médiához tartozik, nem a szépíráshoz. És úgy tűnik, hogy végre nem én vagyok az egyetlen, akinek ez feltűnt. Mit mondhatnék? Nekem ennél több nem kell. Majd hétfőn audenciát kérek, és meglátjuk, mi lesz.

Most pedig meghallgatom még egyszer a Perfect Dayt, aztán elmegyek aludni.

Csudaszép az élet. Még az enyém is. Szerelmes vagyok. A szerelmem tárgya kétségkívül ráutaló magatartást tanusít. Van egy nagy kupac vadiúj könyvem. Kellemesen, morcoskodás nélkül töltöttem egy egész napot. Van színes, vidám Rothko-naptárom, számításaim szerint 58 színes oldallal. És egy ölelésen kívül semmi másra nem vágyom. Hát ilyen is van. Azt hiszem, újra megtanultam boldognak lenni. Ki hitte volna?