Elizélt kedvem van. Nem mintha a napom lett volna annyira kritikán aluli (bár tulajodnképp az volt), vagy az időjárás miatt, ami többeket arra késztetett, hogy sálat vegyenek (június van, vagy mi a fene), és ami nem kecsegtet semmi kevésbé hideggel vagy nedvessel az eljövendő napok felé sem, vagy azért, mert elolvastam az apokalipszis Narnia-interpretációját, vagy azért, mert úgy elúszott a délutánom, hogy öröm lett volna nézni, ha nem ennyire kétségbeejtő; hogy pont úgy úszott el a délutánom, amennyire nehezen vánszorgott a délelőttöm… és még csak nem is azért, mert már ki tudja hány napja egyfolytában dolgozom, vagy azért, mert már most félek a keddtől, mert már most tudom, hogy lehetetlen elvárásokat támasztanak velem szemben… bár tuladjonképpen lehet, hogy pont ezektől, így együtt. Syzygy, azaz együttállás. Jó hülye szó, ugye? Az angol nyelv talán legrondább szava. (A magyarban két világrengetően ronda is van, az egyik a fagylalt, a másik az ajánlja)

Két elég jó témám is akadt, olyanok, amiket akár a JournalSparks (az ötletvesztett bloggerek portálja) is megirigyelhetne. Azt hiszem, egyik sem szerepel azon a listán (bár miért is szereplne, hiszen tegnap este találtam ki őket). Csakhogy ma este egyáltalán nem vagyok kreatív hangulatomban, úgyhogy mindkét terv egyelőre elhalasztásra került. Nembaj, az eljövendő napok úgyis olyan iszonyatosan eseménytelennek ígérkeznek, tekintve az időjárási viszonyokat, meg azt, hogy nincs igazán semmi dolgom (na jó, 1-2 van, de semmi olyan, ami elegendő lenne három napra), és mivel nincs mit kezdenem magammal, ezért nem is nagyon lesz miről írni. Úgyhogy majd alkalmasint bevetem ezeket a dolgokat. Ötleteket.

Vagy elállt az eső, vagy már teljesen hozzászoktam a hangjához. Nem tudom, melyik lehet az igazság, és nem érdekel annyira a dolog, hogy megnézzem. Egyébként is, hónap eleje van, ősöknek már állt pénz a házhoz (csak persze nekem nem), és rájuk tört a költekezhetnék, ami azzal jár, hogy a hűtő tele van illatos rózsaszín sonkával, aminek a magamfajta gyenge lélek képtelen ellenállni. Így aztán jobb, ha nem megyek a hűtő közelébe, mert az egész havi húsadagot betermelem ma éjjel. Éjszakai zugevő vagyok, legalábbis mostanában nagyon kezdek abba az irányba eltolódni. Igaz, csak akkor, ha van a hűtőben illatos, rózsaszín sonka.

Szendvicsezős-salátázós hangulatom van. Amellett, hogy meleg kajára vágyom, nem akarok semmi laktatóbbat enni, mint egy sonkás vagy halas szendvics, vagy egy tonhalsaláta. Mindezen dolgokat viszont sok hagymával jó enni, amit az ilyen maratoni munkával töltött heteken egyszerűen nem engedhetetk meg magamnak, mert emberek között kell dolgoznom, és a hagymaaromás szájszag nem különösebben vonzó tulajdonsága egy kereskedőnek.

Valamit kell csinálnom. Talán írok kínomban egy kicsit még. Vagy nem tudom. Akár alhatnék is, de az megint nem más, mint időgyilkolás. Elég nyomasztó teherként nehezedik rám az idő, főleg a szabadidő, bár tulajdonképpen most még a munka- és ebédidők is, pedig azokról legalább tudom, hogy mivel kell kitölteni őket. De nincs annyi, és olyan érdekes könyv a világon, ami most lekötne, nincs az a film, amit meg bírnék nézni, most még a Halló, halló!-tól is a hideglelés kerülgetne, a Narniát befejeztem, a másik könyvbe, amit hazahoztam nincs kedvem belekezdeni, könyvajánlót nem akarok most írni, mert az előző hármat se nézte meg a kutya se, és bár befekhetnék a kádba, de oda csak könyvvel jó menni, anélkül csak kapkodó, sietős mosakodás lesz belőle, mert most felpörgött állapotban van az agyam. Biztos alacsony a légnyomás, vagy magas, vagy a front vagy a napszak vagy a bioritmus, vagy bármi.

Talán csak arról van szó, hogy állandóan bezárva penészedek. Vagy itt a pincelyukban, vagy nappal az űrhajó fedélzetén, ami ugyan high-tech (kivéve a számítógépeket, amik nem annyira, na meg a kollégák egy része is elavult és/vagy felújításra szorul) és csili-vili, na de mégiscsak műanyag. Talán ha most hirtelenjében kitörne a nyár, kisütne a nap, el lehetne menni strandra, meg ez a feszítő sürgetés kiköltözne a torkom és a tüdőm közötti szakaszból, ahol mindig tanyázni szokott, és magával vinné a szorongást, a dühöt és a megbántottságot, aminek nem mondom, hogy semmi alapja nincs, mert ha nem lenne alapja, akkor nem lenne a következmény sem, csupán azt mondom, hogy értelmetlen az egész szituáció, az eredet és az eredmény is.

A lényeg az, hogy az elizélődött napom végén nyomorultul érzem magam, és nem tudok mit kezdeni se magammal, se semmivel. Megyek és eszem sonkát és iszom kakaót. És mindenki bekaphatja.

Ezt meg majd előbb-utóbb kiheverem.