Először is azt kell leszögeznem, hogy hihetetlenül morcos vagyok a vén Küsmödire. Hogy lehet valaki ilyen? Hogy lehet elenni a beteg gyerek elől minden kaját? És akkor a beteg gyerek apja csak ül és röhög az egészen, milyen dolog már ez? Ezen teljesen felhúztam magam, falhoz tudtam volna csapni a könyvet, már ha lett volna fal a közelben. És ha ez a méreg nem volna elég, hát felrémlett bennem még az a réges-régi méreg is, tizennyolc évvel ezelőttről, mikor legutóbb nekifutottam a Kincskereső kisködmönnek.

Kötelező olvasmány volt második osztályban, az első kötelezőnk, és egyben az első, amit nem olvastam el. (Volt még néhány, bár általános iskolában nem olyan sok, ott szinte mindent elolvastam. Ezen felül még a Tüskevárral és az Egri csillagokkal vagyok adós, és mindkettőt tervezem bepótolni. Egyszer.) Még arra is emlékszem, hogy hol hagytam abba: ott, hogy meghal az apja. Előttem is ismeretlen oknál fogva azt hittem, hogy az ott egy József Attila-vers, de akárki írta is, a versen nem jutottam túl. Az egyszerűen túl sok volt, nem is értettem, de azt meg aztán végképp nem értettem, hogy került oda egy vers a könyv közepére.

(Még évekkel később sem olvastam el a verseket a regényekben. Egyszerűen átugrottam őket, a Florentinében éppen úgy, mint Adrian Mole naplóiban.)

Félbemaradt. És haragudtam is a könyvre, egyrészt mert olyan szörnyen szomorú volt (meg nehéz is, de ezt csak a mai eszemmel tudom, a második osztály előtti nyáron ezt nem tudtam), és mert nem bírtam haladni vele, pedig addigra azért már elég ügyes, lelkes olvasó voltam. A haragom pedig egy pár évvel ezelőttig tartott, amikor elkezdtem kicsit szégyenkezni, és felmerült bennem, hogy talán adhatnék neki egy esélyt.

Hát, most adtam. És még csak nem is bántam meg igazán.

Nem akarom bántani se Móra Ferencet, se Gergőt, se a Kincskereső kisködmönt. Nem is bírnám. Olyan érzés volna, mint megrugdosni egy kiskutyát: helytelen. Értem, hogy miért fontos, miért személyes, miért szép könyv. És egy kis részem szeretni is akarja, csak a nagyobbik részem nem engedi neki. Akárhogy is, semmiképp sem hagyott hidegen.

De hogy lehet ennyi szörnyűséget, szegénységet, nyomorúságot belezsúfolni egy könyvbe? És hogy lehet egy ilyen nehézkes elbeszélésű, nyelvében és tartalmában is nehéz könyvet hét- vagy nyolcéves gyerekeknek előírni?

Tapasztaltam ilyet már korábban is, mikor olvasás közben egyszer csak ráismerek olyan szavakra vagy akár mondatokra, amiket akkor régen nem értettem. Ez a könyv teli volt ilyenekkel, persze nyilván csak addig, amíg legutóbbi alkalommal eljutottam. (De ilyen volt Bálint Ágnes Madárfürdője is, amiben egy helyütt azt írja, hogy a vasút egykor kenyeret adott, most meg fenyegető rém, és emlékszem, mennyit agyaltam rajta, hogyan adott kenyeret a vasút. Nem volt ott pékség, vonaton kellett hozni a kenyeret? Kinyúlt egy nagy kéz a vagonból, és kiszórta?)

Aztán egyszer csak az jutott eszembe, hogy nagyon hasonlít a kezdő nyelvtanuló idegen nyelven olvasása ezekhez a korai olvasmányokhoz. Amikor csak olvasol kitartóan, és valami képzeted van róla, miről is szól a történet, ha nem is érted pontosan. És a gyerekekben megvan – vagy legalábbis bennem megvolt – az ehhez szükséges állhatatosság, rejtvényfejtési vágy, hogy akkor is olvas tovább, amikor nem egészen világos, miről is van szó.

Nagyon hasonló élmény volt a mostani újraolvasáshoz, amikor az angol Chamber of Secrets után megjelent magyarul Harry Potter és a titkok kamrája, és hirtelen megvilágosodtak addig homályos pontok (például hogy Ginny igazából nem Slytherin örököse).

Eredendően kirohanást akartam intézni a korosztálynak nem megfelelő szövegek kötelező olvasmánnyá emelése ellen, míg fel nem ismertem ezt a hasonlóságot. Ha viszont ugyanaz a rendíthetetlen előrehaladás szükséges az idegen nyelv tanulásakor, mint az olvasás kezdeti szakaszaiban, akkor talán mégsem olyan rossz ötlet a képességeiknél kicsivel nehezebb szövegeket olvastatni a gyerekekkel, hadd tanuljanak meg minél többet megérteni belőle. Hadd szokja! Abból talán még soha senki nem tanult, hogy csupa olyasmivel próbálkozik, ami már könnyen megy neki.

De azért, ha én tanító néni lennék, lehet hogy várnék mondjuk negyedik osztályig Gergővel.