Biztos említettem már korábban is, de ha valamiért mégse tettem volna, hát most bepótlom: ki nem állhatom a könyvekben a köszönetnyilvánításokat. Minek van az ott egyáltalán?

Még csak nem is olyan, mint a stáblista, nem azokat sorolja fel tételesen, akik dolgoztak az elkészült terméken (az ő nevük sokkal előbb, a copyright oldalon szerepel), hanem azok, akiknek a szerző hálás. Nem tudta volna egyszerűen megmondani nekik?

Az a sejtésem, hogy ezeket az oldalakat nem is a nagyközönségnek szánják, hanem azoknak az embereknek, akiket megemlítenek rajtuk. Hadd lássák nyomtatásban a nevüket. Szerintem pedig a köszönet és a hála olyannyira személyes dolog, hogy nem tartozik senkire az érintetteken kívül.

Tudom, ha annyira zavar, ne olvassam el. Csakhogy ez ennyire nem egyszerű ám, hiszen ott van benn a könyvben, és ha átlapozom, úgy érzem, nem olvastam el a könyvet, és hogy csalok. Persze lassacskán megtanulok felülemelkedni ezen, és néha mégis átlapozom.

(Persze vannak olyan alkalmak, amikor nem tehetem, amikor mondjuk le kell fordítanom. Olyankor aztán duplán, sőt, triplán is bosszankodhatok, mert nem elég, hogy utálom a köszönetnyilvánító oldalak puszta létét, még el is kell olvasnom, de a lefordított eredményt sem fogja senki elolvasni, mert azt hiszem, másokat se érdekel valami nagyon.)

De ebbe az egészbe nem is ezért kezdtem bele, hanem egészen másért. Van ez a szófordulat, amikor nem mondunk neveket, hanem azt mondjuk, hogy “ezen felül pedig nagyon köszönöm azoknak az embereknek, akik a legeslegfontosabbak nekem a világon – pontosan tudjátok, hogy rólatok van szó.” És pontosan ezen töröm már a fejem egy ideje, hogy vajon tudják-e magukról azok az emberek.

Két irányvonalat tudok elképzelni. A köszönő sorok lejegyzője vagy komolyan gondolta, amit írt, és tényleg azoknak az embereknek kíván még emléket állítani, akik fontosabbak annál, minthogy fel lehessen sorolni a nevüket, vagy azokat az ismerőseit kívánja lekezelni, akik esetleg zokon vennék, hogy a nevük kimaradt, de így, ha rákérdeznek, meg lehet nekik mondani, hogy ők ebbe a kategóriába esnek. Nekem mindkettő sántít, az egyik ezért, a másik azért.

Leginkább pedig azért, mert azt gondolom, hogy azok az emberek, akik nekem a legtöbbet nyújtják, akiknek a legtöbb okom van hálásnak lenni, azoknak valószínűleg lövése sincs róla, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik. És talán nem lenne rossz ezen változtatni, és valamiképp elárulni nekik.

Az erre megfelelő formát még nem találtam meg, de gondolkozom rajta. Valahogy nem olyan egyszerű egy hétköznapi társalgásba bedobni, csak úgy mellesleg, hogy “egyébként tudod, hogy mennyire szeretlek és milyen sokat jelent nekem a barátságod, a jelenléted, az éleslátásod…?” és így tovább.

Ezt az egészet illetően csak egyetlen dologban vagyok biztos: amikor majd megköszönöm mindazoknak, akiket illet, nem nyilvánosan fogom megtenni.