Az az én (egyik) nagy bajom, hogy olyan könnyű kizökkenni a munkából. A tényleges, rendszeres munkából. Nem feltétlen arra gondolok, hogy eljárni itthonról valahová és ott munkát végezni, bár persze attól is igazán könnyedén el lehet szokni, sőt.

Arra gondolok inkább, hogy hiába fordítottam mint egy gép az elmúlt két hétben, pár nap kiruccanás után ugyanolyan nehéz visszaállni a semmiről valamire, mintha az a két intenzív hét soha meg se történt volna. De mondok még meghökkentőbbet is: abban a nyomorult két hétben is minden nap újabb és újabb harcokba került újra leülni és csinálni. És ez nagy-nagy kiszúrás. Mert így is, úgy is harcolni kell, és ha kihagyok egy napot, akkor ráadásul hatványozottan sokat kell harcolni. És annyira egyszerű “csak egy napot” engedélyezni magamnak.

Most csak bepötyögtetem a pozsonyi korcsolyaversenyről írt jegyzeteimet. Most csak elolvasom azt a Harry Potter fanficet, amit ajánlott egy blogger akit soha nem is olvasok. Most csak ez, most csak az, most amaz. És a sok “csak egy nap” egy szempillantás alatt összetorlódik egy hónappá, több hónappá, és mire észbe kapok, már minden időm eltelt.

És még csak nem is a mai napról beszélek, ma kifejezetten hasznos voltam.

De sokkal tisztességesebb volna, hogyha már egyszer lendületben vagyok, akkor mindig könnyebben menne már a következő nap. Kicsit kevesebb küszködéssel. És valahogy a munkába járás olyasmi, amibe könnyebb visszaszokni. Nehezebb, mint elszokni tőle, de könnyebb, mint magamnak parancsolni. Hogy ne lenne? Ott van egy külső, adott esetben szigorú kontroll.

Ismered azt az érzést, amikor nézed egy flash-alapú játék nyitóképernyőjét, és közben pontosan tudod, sőt, akár ki is mondod hangosan, hogy “ezt most nagyon nem kellene csinálnom”, és mégis csak tízből egyszer kapcsolod le, mielőtt betöltődne? (És nem a FarmVille-re gondolok, azzal ugyanis végre szakítottam. Meglehetősen szégyenkezem, hogy ennyi időbe került. Igaz, már jó ideje terveztem, csak azért nem tettem meg, mert tudtam, hogy hülyén fogom érezni magam, amiért nem hagytam abba sokkal korábban, és ugyan ki szereti hülyének érezni magát?)

Pedig mindezek helyett lehetne hasznos dolgokat is csinálni. És még vannak is hasznos dolgok, amiket csinálhatnék!

Ráadásul ostoba módon úgy osztályozom a dolgaimat, hogy a végén már abból is “kellene” lesz, aminek amúgy örülök. Például megígértem magamnak, hogy elolvasom újra a komplett Harry Pottert, ha leadtam a fordításomat, és most már ott tartok, hogy ezzel is számolnom kell, hiszen az is csak idő.

És közben tornyosulnak a feladatok, amiket még csak nem is tudok örömnek vagy kalandnak felfogni. És ez még csak nem is mélypont. Ez csak hiszti.

A főiskolai munkámmal annyira el vagyok maradva, hogy még bele se kezdtem, miközben négy hét eltelt már a félévből. Persze ezt is meg lehet magyarázni, és azt gondolom, hogy ha most – úgy értem, azonnal, nem “holnap”, nem “jövő héten”, és nem “hamarosan” – nekikezdek, még a végére érhetek, de az is lehet, hogy már nem.

Itt van egy majdnem befejezett regény, amibe még megközelítőleg 6-7 munkaórát kellene beletennem. Itt van egy regény, aminek még neki se kezdtem (hiszen még nem fejeztem be az előzőt), csakhogy lassan már arra sem emlékszem, hogy miről szól, viszont elég belátható időn belül el kell azzal is készülnöm.

Itt van a nyakamon a NaNo, körlevelekkel, toborzási tervvel, találkozókkal, helyszínvadászattal, szervezkedő levelekkel, és azt se tudom, hova kapjak, hogyan osszam szét a feladatokat, amikor pedig egy teljesen jó és tehetséges csapat van körülöttem, akik mint szívesen segítenének, ha meg tudnám mondani nekik, hogy miben.

A héten elkezdődik újra a műfordítóiskola. Amit a változatosság kedvéért egészen újszerű ötletként nem is volna rossz komolyan venni. Mert hogy azt csináljam – illetőleg ne csináljam -, mint a tavaszi félévben, annak nincs valami sok értelme.

Vannak mindenféle blogjegyzetek a fejemben, a maihoz hasonló kínlódásos nyöszörgések, a fordításommal kapcsolatos nagy felismerések, az o7h kapcsán esedékes esszék, és sok más. És persze a blogomat vezetni sem volna éppen feladat, de mivel időbe kerül, és az idő véges, lassanként mégis azzá válik.

És nagyon-nagyon-nagyon rosszul bánok az időmmel. Nagy persze a szám, és mondom, hogy milyen ügyes vagyok, és néha tényleg ügyes is vagyok. De többnyire nem, és könnyen lehet, hogy ez az egész itthonról munka – itthonról tanulás – itthonról élet kevésbé működik jól, mint hittem.

Nehéz, nehéz, nehéz.

El kellene gondolkodnom egy nappali álláson, de ki tudja, hová férne még be az időmbe? (Nem mintha teljesen kihasználnám a nap huszonnégy óráját. Vagy azt a tizennégyet, amit nem töltök evéssel és alvással. Még az is lehet, hogy ha valami rendszereset végeznék házon kívül, az segítene gatyába rázni minden mást. Kivéve, hogyha utánaszámolok az óráknak és a feladatoknak.

Persze, egy bizonyos pontig fel lehet állítani fontossági sorrendet. És alapvetően örülhetnék is, hogy sokféle dolgom van, és hogy ha az egyikkel tele a hócipőm, válthatok valami másra. Csakhogy sokszor már a végigszámláláskor is tele a hócipőm, és olyankor a semmittevésre váltok. Micsoda képmutatás! Könyvesboltos koromban veszekedtem azokkal a kollégákkal, akik nem csináltak semmit, annyira lekötötte őket, hogy őrlődjenek a több feladat között, és nem kezdtek neki legalább az egyiknek.

Nincs mese, meg kell küzdeni magammal, mert most nincs hová visszavonulni, és nincs senki, aki átvenné a kormánykereket, hogyha én mindent megelégelek és bebújok az ágyneműtartóba.

És akkor még az élet értelméről nem is értekeztem, igaz, gyanítom egy ideje, hogy nincs is neki. Mert az élet egy végeláthatatlan mosogatás, de erről majd máskor. Vagy soha.