Álmodni jó. Például nekem is van egy visszatérő Paul Simon álmom. Igaz, hogy elég bizarr, és ha valóra válna, nagyon össze is volnék zavarodva, bár akkor legalább valószínűleg nem ébrednék fel a legjobb résznél. Akit nagyon érdekel, hogy mi is az álom, keressen rá, biztos vagyok benne, hogy leírtam már korábban egy-két alkalommal.

Aztán itt van ez a kanadai lány. Úgy hívják, hogy Rayna. Paul Simon-rajongó. (Vagyunk ezzel így néhányan, ugye.) Elhatározta, hogy elmegy az idei tavaszi-nyári turnén egy koncertre, mondjuk Torontóba. Ő tudja, hogy neki mi a kedvenc Paul Simon dala: a Duncan. Annyira szerette hallgatni, hogy az alapján tanult meg gitározni. Arról álmodozott, hogy hallhatja élőben is, mikor májusban elmegy a torontói koncertre. A férje pedig, hogy segítsen Rayna álmát valóra váltani, a koncert első percétől kezdve minden lélegzetvételnyi szünetben bekiabálta, hogy “Duncan!” Hátha.

És aztán Rayna is vett egy nagy levegőt, és kiabált. Valami olyasmit, hogy “azon a számon tanultam meg gitározni!” És hogy mi történt ezután? Csoda. Paul magához intette a színpadra, a kezébe nyomott egy gitárt, és hagyta, hogy történjen, aminek történnie kell – és Rayna rémült volt, lámpalázas, nagyon boldog, és nagyszerűen vette az akadályt.

Olyasfajta csoda ez, amire azt hittem, őrülten féltékeny leszek, de nem, csak elérzékenyülök tőle és boldog leszek. Mindenkinek azt ajánlom, hogy nézze meg a videót, akár ismeri Duncant, akár nem. Nem hiszem, hogy van bárki, akit hidegen hagy. Nyilván nem fog mindenki bárgyú vigyorral az arcán zokogni rajta, ahogy én szoktam, de ez a mértéktelen boldogság és öröm átszivárog a videón.

És persze mondhatnám, hogy ez nem is csoda, lévén a csoda természetfölötti dolog. És bár meglehetősen valószínűtlen ugyan, hogy egy koncerten valakit felhívjanak a színpadra hogy énekeljen, mégsem természetfölötti.

Ez csak egy egyszerű gesztus – igaz, kockázatos gesztus -, de Rayna amíg él, emlékezni fog erre az estére. És ahányszor csak eszébe jut, boldogan fog mosolyogni. És nem került semmibe. Csak egy ötlet, egy kis játék, és öt perc az életünkből.

És pontosan ez a csoda. Öt perc ráfordítással valakit boldoggá tenni.

Egy világhírű énekes egy hétköznapi halandónak – egy valakinek, egy bárkinek – tesz egy spontán szívességet. És a nyomában felfoghatatlan boldogság-hullámok kelnek. Nyilván boldog Rayna és a férje, és mosolyognak mindazok, akik ott voltak aznap este. De valahogy mégis túlmutat azokon az embereken, akik részesei voltak. Nem hinném, hogy akár csak én elfelejteném valaha is.

Megfigyeltétek már, hogy a szeretet néha sokkal jobban tud fájni, mint a bánat vagy a magány?

Nem tudok elég nagy szavakat használni. Nem akarom többet leírni, hogy szeretet, meg boldogság meg meghatottság, meg ilyeneket. Így is éppen elég patetikus az egész, és amúgy sem sikerült, csak körvonalaiban megfogalmaznom azt, amit május óta egyfolytában próbálok.