Aki körülnéz a konyhában, és teszem azt, véletlenül kinyitja a baloldali sarokszekrényt, az döbbenten fogja tapasztalni, hogy két polc van tele bögrékkel. Ez, főleg, ha szem előtt tartjuk ama két tényt, hogy sokakkal ellentétben én nem gyűjtöm a bögréket, és hogy a három és fél évvel ezelőtti költözés óta még mindig nem került elő minden konyhai készség, figyelemreméltó mennyiség.

Eddig is tudtam róla, hogy nagyon sok kényszeres dolgot művelek, tele van az életem mindenféle szabályokkal, amiket természetesen képes vagyok áthágni, ha úgy adódik, de akkor ingerült vagyok és hisztériás, és előbb vagy utóbb úgyis odanyúlok, hogy helyretegyem.

(A teljesség igénye nélkül: a telefonomnak fejjel lefelé kell állnia a nyugszékén, ébresztőt csak 8-ra végződő időpontra lehet beállítani, a könyvespolcot ábécérendben tartom, a Paul Simon lemezeket pedig időrendben, a Bűvös kockát vagy kirakva, vagy pepitában, vagy pöttyösben lehet csak eltenni, a tollak gombbal illetve kupakkal fölfelé kell, hogy sorakozzanak a tartójukban, csak megfelelő sorrendben lehet elindítani a programokat a gépemen, hogy jó sorrendben legyenek a tálcán, stb.)

De a konyhában valahogy ezen felül is egészen felfokozottan jelentkeznek a rigolyáim. Vegyük például a kiskanalakat, nem olyan bonyolult dolog. Joghurtevéshez csak és kizárólag a legeslegkisebb mokkáskanál használható, forró csoki készítéséhez az ívelt fejű, nyelén fodros mintás készletből valamelyik. A teás kanál kifejezetten trükkös, mert abból két darab is van, de csak az egyik megfelelő – annak van egyébként a legnagyobb űrtartalma, ez már ránézésre is látszik. És akkor még nem ejtettünk szót a fa- és fémnyelű evőeszközök helyes alkalmazásáról, pedig annak is megvannak a maga szabályai (amik ráadásul még előttem sem teljesen világosak, csak észre szoktam venni, hogyha valami nem jó úgy, ahogy van.)

Hogy a tányérok között van egy, ami az enyém, és senki más nem ehet belőle, talán még egészen normális. De például a két egyforma műanyag keverőtál közül csak a sárga megfelelő süteménytészták készítésére, és a fehér nem, ellenben ha teszem azt valaki tévedésből a sárgába meri beáztatni a babot, akkor rossz esetben hisztirohamot kapok, jobb esetben csak suttyomban átöntöm a másikba, és eszeveszett dühvel kisúrolom a tálat.

Aztán ott van a kakaós lábas, teljesen egyszerű, kerek, és hosszú nyele van. Abban kizárólag kakaót szabad készíteni – egyetlen ismert kísérlet történt benne virslifőzésre, a következmények nem voltak szépek -, és fogamat összeszorítva el szoktam viselni, ha puding készül benne. (Az a kifogás, hogy a puding is csak tej és csoki, éppen, mint a kakaó, abszolúte érvénytelen. Egyáltalán nem ugyanolyan.)

Meg vannak a poharak, a csíkosak, amikből turmixot és szörpöt és limonádét lehet inni, és a nem csíkos, amelyikből csak szörpöt és limonádét, de turmixot nem.

És azt tudtad-e, hogy a legtöbb ember nem képes a bögrét rendesen megtölteni? A praxisomban a legtöbben a peremtől nagyjából két centire hagyják a folyadék szintjét, és rendszerint így vannak vele a kávézók is. Hát tényleg nem látják, hogy ezzel mennyi helyet elpazarolnak? A folyadék ideális magassága egy bögrében vagy pohárban a peremtől számított fél centiméter környékén van. Igen, van olyan, hogy kiöntöm, főleg olyankor, ha a lépcsőn próbálok felmanőverezni vele, de hát legfeljebb feltörlöm.

Na mindegy, térjünk vissza a bögrékhez. Tea elkészítésére a legesleginkább a fél literes füstüveg félgömb alakú bögre alkalmas (“a teásbögrém”), természetesen tabu és érinthetetlen. Kivételes alkalmakkor – például ha sietek valahová, és nem lesz alkalom pisilni a közeljövőben -, akkor nem iszom nagy bögre teát, ilyenkor lép akcióba a bordó pöttyös, rendes, két és fél decis kerámiabögre. Forró csokit ideálisan a pingvinesben lehetett készíteni, ám a pingvines bögre bő harminc év szolgálat után fogta magát, és az ősszel eltörött. A szerepét azóta a zöld alapon világosabb zöld pöttyös Pons logós bögre vette át, amelyből azóta értelemszerűen szigorúan tilos kávézni. Kakaót legeslegjobban a NaNós fekete bögrémből lehet inni, viszont az a bögre más célra nem használható.

Aztán vannak a cicás bögrék (ez a megnevezés nem foglalja magába mindazokat a bögréket, amelyeken vannak cicák, csak kifejezetten kettő bizonyosat, amik egy sorozatba tartoznak), ezek akkor használatosak, ha valaki vendégségben van. Olyankor – magamat is meglepve rugalmasságommal – fel szoktam ajánlani a vendégemnek, hogy válasszon a kettő közül, és én a másikat használom. De ezek a bögrék másodállásban – adott esetben a fentebb említett bordó pöttyössel karöltve – szolgálnak mérőként is, hogyha csokidarabos sütit készítek, de máskor soha. A cicásokban kell a cukrot mérni, a pöttyösben a lisztet.

A munkahelyi bögrém a második Oxfordos (az, amelyik majdnem teljesen ép, csak egy kicsit csorba), utazós bögreként pedig az első Oxfordos használatos (annak lejár a füle, és nem mikrózható, merthogy pillanatragasztó tartja össze, de a merülőforralóval abszolút kompatibilis.) A harmadik Oxfordos (amelyik teljesen ép) talonban van, és szigorúan tilos hozzányúlni. Végtére is ép!

De ma reggel azért álltam neki végiggondolni ezt az egészet, mert éppen teát főztem – ezúttal nem bögrényit, hanem kannával (a gyengébbek kedvéért elárulom, hogy a kannába két filter való, és forrázni kell, nem a forró vízbe beleejteni, az ugyanis kannánál csalás, bár bögrénél megengedett, és a filterek madzagját nem egyszerűen a fedél, hanem a perem alá kell becsíptetni.) Ilyesmit ritkán szoktam csinálni, így nem volt rá bevált protokollom, de azonnal rájöttem, hogy kannából teát csakis és kizárólag a kutyusos (vékony falú és vékony fülű) bögrébe lehet kitölteni, így aztán kénytelen voltam mániákus dühvel kipakolni az egész szekrényt (a baloldali sarokszekrényt), amíg meg nem találtam valahol a végében a kutyusos bögrét, és akkor végre megkönnyebbülten fellélegezhettem.

Nagyjából akkor döbbentem rá, hogy ez már kicsit talán túl sok szabály. De olyan nagyon nem rázott meg a felfedezés, mert most legalább minden a legnagyobb rendben van a konyha körül.