Olyan jó, hogy itt a szép idő, meg az összes többi, bár igaz, ami igaz, hogy így estefelé már egyre nehezebben bírok megmaradni odabenn. És láss csodát, idén megint rájöttem arra, amit minden évben elfelejtek, aztán minden évben újra rájövök, miszerint van ez a jó kis hinta a teraszon, ott van mellette egy remek ablakpárkány, ami kiválóan alkalmas poharak és/vagy tányérok tárolására, fél méterre onnan a konnektor, ami egyes kivénhedt netbookoknak létfontosságú, és mindennek tetejébe valami nagyon halovány w-ifi jel is kikúszik néha, bár nem mondhatnám, hogy stabil – és hogy ez a hely voltaképpen ideális arra, hogy kivonuljak kicsit, ha nem is a természetbe, de ki. Éppen csak annyira, hogy kicsikét máshol érezzem magam.

Szóval úgy találtam, hogy megérett az idő az első idei teraszon ücsörgős estére, lefekvéshez készülődő madarak hallgatására, elgondolkozásra, blogírásra, ilyesmire. És most, hogy itt ülök, és az abnormálisan picike billentyűzeten próbálom kifejezni magam, valahogy minden olyan békés. Sötétedik, hűvösödik, csöndesedik, és ez a sok fokozatos megnyugvás olyan finom. Otthonos.

Ez az a pillanat, amikor az iskolások elkezdik szagolni a közelgő nyári szünetet, felgyulladnak a kis lámpácskák, amik azt jelzik, hogy hamarosan valami nagyon jó fog történni, és ettől még a magamfajta nemiskolások is kicsit jobban érzik magukat a bőrükben, mint egyébként.

Néha kicsit nevetségesnek találom, hogy milyen jelentős hatást tud gyakorolni rám az időjárás, vagy akár csak a napszakok váltakozása. De olyankor emlékeztetem magam, hogy tulajdonképpen nincs ebben semmi megmagyarázhatatlan, hiszen test is vagyok, nem csak lélek, anyag, nem csak fogalom, és hogy az anyagi részem is az enyém, nem csupán egy gépezet, ami arra szolgál, hogy a tudatomat hurcolja egyik helyről a másikra.

Rádöbbentem, hogy létezem. Azt hiszem, ez a mai frenetikus felismerésem, és talán ez az a furcsa érzés is, amiért szeretek kiülni esténként a teraszra hintázni.