Amikor még ifjú voltam és bohó, imádtam blogot írni. Amikor még annál is ifjabb (bár talán bohóbb nem) voltam, akkor naplót imádtam írni. És leveleket is: fiktívet és valósat, valódi és fiktív címzetteknek. Sőt, mi több, kamaszéveimben hihetetlenül eredeti és megindító novellákat is írtam, de ezt szerencsére kinőttem. Már csak hihetetlenül eredeti és megindító és borzalmasan hosszú regényeket írok, és azt is csak évente egyszer. De nem is ez a fontos.

A leginkább azért szerettem leülni este a levélpapírommal, a füzetemmel, a klaviatúrámmal – valamiért az este jelentős alkotóeleme az írásnak -, mert ugyan nem volt semmi a fejemben, legfeljebb egy-két gondolat és közölnivaló, de pontosan tudtam, hogy az elég lesz: el fog vezetni valahová, és majd alaposan meglepődöm rajta, hogy hová, sőt, jó esetben el is ámulok, hogy milyen kreatív vagyok, és ha már ott tartok, akkor esetleg megmártózom önnön zsenialitásom dicsfényében.

Ennyire nyilván nem sarkítottan, de alapvetően így történt a dolog: Leültem egyetlen gondolattal, egyetlen kiindulással, és engedtem, hogy valami kibontakozzon belőle. Ez volt a nagy élvezet, ez volt a kaland, hogy kinyitottam a csapot, és megnéztem, mi folyik ki belőle. Mert tudtam, hogy valami lesz. Számíthattam az agyvelőmre.

Ezért élveztem nagyon a gimnáziumi magyardolgozatokat. Pontosan tudtam, hogy bármilyen témát kapok is, ha egyetlen kis gondolatcsírát össze tudok kaparni, akkor ahhoz seperc alatt meglesz egy-két érv, és utána már megy minden a maga útján, különösebb erőlködés nélkül.

Ha úgy nézzük, egyfajta meditáció, amelynek során beláttam, hogy annyi minden van a saját burkomon belül is, hogy képtelen leszek teljességgel megismerni vagy megérteni, akármeddig élek is – és akkor még a saját burkomon kívül található világról említést sem tettem. De ezt szerettem, izgalmas volt és élvezetes, hogy valami előttem is ismeretlen következtetésre és fontos megállapításra jutottam, ami nyilvánvalóan megvolt már bennem, de nem tudtam róla.

Ma már ezt nem csinálom. Ma már nem izgalmas és nem is örömteli. Leginkább rémisztő, mégpedig olyannyira rémisztő, hogy inkább neki sem állok. Részint persze azért, mert nem hiszem, hogy világmegváltó bölcsességeket tartogatnék, amit mindenkinek látnia kell, részint pedig azért, mert tudom, hogy ha véletlenül mégis írnék valamit, akkor pazarlásnak érezném, hogyha nem tenném ki. Hiszen arra való, nem igaz?

Ma már nem nyűgöz le, hogy miféle gondolatok bújnak meg bennem öntudatlanul. Ma már csak feszélyez, és szorongat. Nem szeretek arra gondolni, hogy vannak bennem olyan helyek, ahová az egyszerű gondolkodás is elvezethet, ahová pedig egyáltalán nem szeretnék eljutni.

Nem vágyom másra, csak egy kis fájdalommentes, érzéketlen kuckóra, lehetőleg olyan érzéketlenre, hogy még gyávának sem kell éreznem magam. Ami némiképp rémisztő, hiszen ha jól értelmezem, ez a fajta üresség csak a halálban létezik, és legjobb tudomásom szerint arra nem vágyom.

És egyébként ez pont egy olyan felismerés, amire az imént jutottam csak, a leghalványabb fogalmam se volt róla, hogy ez itt bujkál bennem, és a legcsekélyebb mértékben sem könnyebbültem meg tőle. Sőt – most napokig törhetem a fejem azon, hogy akarok-e halott lenni vagy sem, és ha nem, akkor miért érzem mégis úgy, mintha akarnék, pedig tényleg nem.

Hogy fogná be az összes hang a pofáját.