Eredendően csak azt terveztem, hogy újraolvasom az egész sorozatot. Volt, hogy csak eldöntöttem, volt, hogy megígértem magamnak, volt, hogy megvesztegettem magam vele. De leginkább csak újra akartam olvasni a komplett Harry Pottert, mert sok-sok éve nem tettem már, és – bár ezt akkor még nem tudtam – kezdtem alaposan el is felejteni. Ó, nem a történetet, a főbb csomópontok megvannak a fejemben, és talán meg is maradnak most már örökre. Másféle dolgok voltak azok, amikről elfeledkeztem, és amikre ha emlékszem, talán kevésbé habozok.

Ugyanis mégsem kezdtem neki, még akkor sem, amikor már meg kellett volna tartani az ígéreteimet. Hogy miért? Mert féltem, hogy mi lesz velem akkor, hogyha már nem tetszik, hogyha elmúlt, hogyha kinőttem, és hogyha most egyszer és mindenkorra megölöm az agyamban a Harry Potter központot, és értelmét veszti az a hét és fél év az életemből, amikor olyan őrülten fontos volt, és esetleg kénytelen leszek rádöbbenni, hogy az a valami, ami akkor az egész világgal összekapcsolt, igazából… humbug.

Egyedüli állandó csak egy volt: a tervben soha nem szerepelt, hogy blogot fogok írni az újraolvasásról, sem menet közben, sem akkor, hogyha vége az egésznek.

Most valahogy mégis úgy alakult, hogy kedvem lett hozzá. Az olvasáshoz és az íráshoz is. Talán azért, mert szeptember végén jön az új Rowling regény. Talán másért. Talán azért, mert próbálom újra felfedezni az örömöt, amit az olvasás jelentett nekem. Talán azért, mert visszavágyom Potterlandbe.

Végeredményben nem lesz ez se mélyreható elemzés, se ismertető. Csupán olvasónapló, véletlenszerű gondolatok, és olyasmi, ami közben eszembe jut. Nyilvánvalóan lesznek spoilerek nemcsak az aktuális kötetre, hanem a teljes sorozatra vonatkozólag is. És könnyen lehet, hogy össze-vissza fogom keverni a magyar és az angol neveket. És még az is lehet, hogy az első könyv után már nem is akarok majd írni a többiről.

A Harryvel közös történetünk 1999 karácsonyára nyúlik vissza, amikor megkaptam ajándékba az első könyvet, ami akkoriban jelent meg magyarul, és ami akkoriban a legkevésbé sem érdekelt. Láttam a hirdetéseket, tudtam, hogy sorozat lesz, varázslós meg ilyesmi, és ez egyáltalán nem az én világom, szóval kösz, de nem kösz. Aztán csak megkaptam ajándékba, és mert udvarias és jól nevelt gyerek voltam (annyira azért nem), nekiláttam olvasni, ott, a karácsonyfa alatt fekve, a tarka izzók fényénél. És véletlenül nem sikerült abbahagynom. Ó, néha megálltam, például amikor kimentem a konyhába megtölteni a tányéromat mézeskaláccsal. Vagy amikor már kényelmetlen volt a szőnyegen, és kimentem a konyhaasztalhoz, ahol mégiscsak közelebb voltak a mézeskalácsos dobozok. Aztán valamikor le is feküdtem, és ágyban olvastam tovább, egészen hajnalig. Az utolsó oldalig. Aztán aludtam. És mikor reggel fölébredtem, elkezdtem újra az elejéről, és elolvastam újra. És megint újra. És a téli szünetből hátralevő nagyjából tíz napban folyamatosan újra.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy előtte is olvastam, mégpedig rengeteget. De volt valami abban a rút zöld könyvben, ami nagyon mélyen megragadott, és különleges volt és csodálatos, és olyasmi, ami semmi máshoz hasonlított, amivel valaha is találkoztam korábban – és soha nem tudtam megmondani, mi is ez a valami.

Nos, a teljesség igénye nélkül álljon itt egy lista azon dolgokról, amikre most az újraolvasás közben csodálkoztam rá, és amiket már többé-kevésbé elfelejtettem, és amik adott esetben fantasztikusak is:

1. Ez a könyv irtózatosan vicces, mégpedig úgy vicces, ahogy én szeretem a vicceset. Nem erőlködős, nem minden mondatba belezsúfol egy poént vicces, hanem sziporkázóan szellemes. Vagy valami ilyesmi. Nem emlékeztem rá, hogy ilyen jókat nevetgéltem volna rajta régebben, talán azért, mert túlságosan is lefoglalt a történet ahhoz, hogy észrevegyem. De nagyon vicces.

2. Harry abszolút vagány kiskölyök! Kis nyeszlett, nyomorult tökmagnak emlékeztem rá, és egyáltalán nem az. Olyan bátran szájal vissza Dursleyéknek, hogy öröm olvasni. Tetszik nekem, nagyon jó szövege van. És sokáig nem értettem ezt az egész Gryffindoros bátorságos témát sem, na de ha az éjszaka közepén betöri az ajtót egy csapzott óriás, össze-vissza beszél, és utána azt mondja, hogy menjél vele… hát, ahhoz kell némi bátorság, sőt, vakmerőség, hogy engedelmeskedjél neki.

3. Nagyon okosan van megírva az egész regény. Kapásból az első fejezet, amelyik Vernon Dursleyt követi, annyira érzékletes, hogy kénytelen vagyok szimpatizálni vele, és átérezni a rettegését, hogy mi lesz akkor, hogyha a fura rokonok véletlenül felbukkannának a küszöbön. A fura rokonok minél messzebb vannak, annál jobbak, ezt bárki beláthatja.

4. Kifejezetten tetszik, ahogy épít arra, hogy az ember nem csak egyszer olvassa el se azt a bizonyos könyvet, se a sorozatot. Számít az újraolvasókra. Nyilván vannak azok az apróságok, amik azért már feltűntek korábban is, például hogy Sirius Black adta kölcsön Hagridnak a motorkerékpárt, vagy hogy Hagridot eltanácsolták az iskolából, vagy hogy Cornelius Fudge egy idióta. De vannak másik dolgok, amik csak most tűntek fel először. Például amikor ülnek a vonaton, és Fred és George bejelentik, hogy elmennek megnézni Lee Jordan óriás tarantuláját, Ron csak motyog valamit maga elé – és itt eddig mindig tudomásul vettem, hogy Ron zavarban van, és egyáltalán, szeretné, ha békén hagynák végre. De nem erről van szó, hanem arról, hogy Ron ki nem állhatja a pókokat! És a karácsonyi fejezetben? Amikor az ikrek meghógolyózzák Voldemortot? Ott le kellett tennem a könyvet, és szélesen vigyorognom, és az egekig magasztalni Rowlingot, amiért ilyen poénokat el mer sütni. Persze, a Weasley ikrek most éppen azért kerültek büntetésbe, mert megbűvöltek néhány hógolyót, hogy hátulról sorozza meg Quirrell professzor turbánját. Milyen elegánsan feltűnésmentes húzás!

5. Neville sem tévedésből került a bátrak közé a Gryffindorba: hát nem nekiment egymaga annak a két monstrumnak, Crabbe-nek és Goyle-nak? Imádom azt a gyereket, és erről az epizódról mégis megfeledkeztem. Arra emlékeztem, hogy megpróbálja megállítani azt a három idiótát, amikor elindulnak Bölcsek Kövére vadászni (amit ha békén hagynának, akkor soha nem lenne semmi gond, mert Quirrellmort egyedül nem tudná kiszedni a tükörből), de erre nem. Neville is kemény gyerek, bizony.

6. Snape tényleg iszonyú tetű. Talán a sok kevésbé remek fanfiction tehet róla, hogy erről elfeledkeztem. Kicsinyes, rosszindulatú, hirtelen haragú, igazságtalan, indulatos. Tényleg semmi jót nem lehet elmondani róla. Remekül van ő is megrajzolva, na. Egyáltalán nem csoda, hogy a gyerekek gyárilag is rá gyanakszanak, mint gonoszra. Hiszen ez egy mesekönyv, nem? A gyerekek rájönnek, hogy ki a gonosz, és leleplezik, megállítják, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak, nem igaz?

7. És ez igazán egyedi, vagy legalábbis egyedi volt a kilencvenes évek végén: a gyerekek rosszul fejtik meg a rejtélyt, rossz emberre gyanakszanak, és butaságot csinálnak. Ezen tudom, hogy nagyon meg voltam lepődve már elsőre is, mert olvastam már korábban klasszikus krimit, és ott tudtam, hogy törni kell a fejem, hogy mi a titkos megoldás, de egy gyerekregénynél minek törném a fejem ilyesmin? Ez komoly újdonság volt, jeleket hagyni el a könyvben, olyan jeleket, amik akár csak öt-hat évvel, három-négy könyvvel később nyernek csak értelmet. Zseniális.

8. Hagrid nagyon jól nyomja a non-verbális mágiát. Nyilván rá van szorulva, hiszen elvileg nem szabad varázsolni, és bőven volt ideje jól megtanulni (vagy csak nagyon halkan suttog), de ezt azért alapvetően nem  néztem volna ki belőle. Nem egészen az az alkat, aki képes befogni a száját :)

9. Van itt valami, amit nem értek. Amikor beállnak a sakkpályára, Ron mi a csodáért nem választja a királyt? A királyt nem ütik le, vagy ha mégis, akkor úgyis mindegy, mert veszett a játszma. De ha nem magát, akkor legalább valamelyik másikat beállíthatta volna oda, nem? És közben én nem tudok sakkozni, Ron meg igen.

10. Az egész akadálypálya, ami a Bölcsek Kövéhez vezet, úgy van felépítve, hogy át lehessen jutni rajta. Azt hinné az ember, hogy amikor valami ennyire veszélyes, és ennyire meg kell védelmezni, akkor a terv az, hogy ne lehessen hozzájutni. Ehhez képest a szárnyas kulcsoknál több seprű is ki van helyezve, pedig ha nem lennének seprűk, akkor sokkal nagyobb biztonságban lenne az a hülye kő. És a bájitalok, amik átvisznek a tűzön? Azok újratermelődnek? Vagy Quirrell szándékosan hagyott egy kortyot arra az esetre, ha valaki utána jönne? Dumbledore elég pontosan tudja, legalábbis ebben a könyvben tudja, hogy mit művelnek ezek hárman. És hagyja. Miért hagyja? Hosszú távon terve volt, hogy a Követ megsemmisítsék, és Flamel barátja elpatkoljon? Az a Flamel, aki már 600 évig elég ügyesen meg tudta őrizni a Követ. Népszerű elmélet, hogy oda akarta csalni Voldit az iskolába, de ugyan miért? Nyilván belátja, hogy elkerülhetetlen, hogy Voldi előbb-utóbb visszatérjen, és akkor már inkább legyünk túl rajta hamar? Szóval ez nekem fura.

11. És azt a tendenciát figyelitek, hogy az első könyvben hárman indultak a gonosz ellen, a másodikban és a harmadikban már csak ketten-ketten, és a negyedikre Harry annyira felnőtt, hogy egyedül néz szembe mindennel. És az ötödikben? Az ötödikben meg már van annyira felnőtt, hogy megtanulta, nem tud egyedül elérni mindent, és ezért magával visz egy egész nagy csapatot. Ezt se vettem eddig észre…

Nos, nagyjából így. Az olvasás befejeztével elkövettem azt a hibát, hogy megnéztem a filmet. (Kár volt.) Látványosnak látványos éppen, de nem tudom, hogy ez volt-e annyira fontos, hogy maga a film ennyire üres legyen. Egyedül annyit tudok mondani védelmére, hogy a három gyerek nagyon kicsi, és nagyon cuki. És filmen sokkal inkább érzékelem, hogy mennyire kicsi is egy tíz-tizenegy éves kölyök. (Nagyon.) De ez a film, hát, ez bizony kár volt.

Előbb-utóbb majd jelentkezem a második könyvvel.

(A második film megnézésére még mindig nem tudtam rászánni magam, – a harmadikról nem is beszélve, bár az egészen jónak rémlik a mezőnyben – pedig már vagy egy hónapja befejeztem az olvasását. Az egyébként jelenleg, mint oldalt a mellékelt ábrán is látható, a Goblet of Fire elejénél akadt meg. Már éppen elkezdődött volna a kviddics világkupa döntője, amikor rádöbbentem, hogy ez az egész, ami most jön, a halálfalókkal, Viktor Krummal, bállal és tusával és láthatatlan gonosz emberekkel, nem igazán hoz lázba. De azért majd folytatom. A negyedik és ötödik könyv soha nem volt igazán kedves nekem.)