Szóval szépen lassan eltelt az a bizonyos 152 nap. Hihetetlen módon felvettek, és még hihetetlenebb módon tegnap be is iratkoztam. Maholnap iskolás leszek.

Órákra fogok járni, meg ilyenek.

Elég hülye képzet. Meg elég ijesztő is, ezért is igyekszem nem gondolni rá túl sokat.

Valahogy tegnapig ez az egész “egyetemre fogok járni” dolog távoli volt és meseszerű, és mindenestül is olyan valószerűtlen. De tegnap, ahogy baktattam az épületek között, emeleteket másztam meg, nyomtatványokat töltöttem ki, emberek között ültem egy hatalmas előadóban, és aláírtam, hogy eladom a lelkemet, hirtelen nagyon is igazi lett.

Nagyon hamar el fog jönni a nap, hogy órarendem lesz, meg óráim, meg tanulni fogok, meg évfolyamtársaim lesznek, meg hogy minden nap emberek közé fogok menni. És a leghaloványabb elképzelésem sincs arról, hogy hogyan is kerültem ebbe a helyzetbe. Mit gondoltam vajon?

Még egy hét, aztán kezdődik. Nem mintha halálra volnék rémülve, vagy ilyesmi. Csak úgy megszámoltam a napokat.