Gayle Forman – kétszer, közelről

Fogalmam sincs, mit kíván az illem ilyen esetekben. Illik blogot írni olyan könyvről, ami sokkal közelebbről és mélyebben érint, mint az átlagos olvasót? Etikus dolog? Szokás egyáltalán? Nem lehet esetleg visszás vagy rögtön visszatetsző?

Sokat gondolkoztam ezeken, meg sok hasonló kérdésen. Úgy nagyjából másfél évet. Vagy inkább kettőt.

Már boltos koromban mindig aggódtam, hogy ajánlhatom-e a vásárlónak a saját könyveimet, vagy sem, ha olyasmit keres. És ha a kezébe adom, eláruljam-e, hogy azt én fordítottam, vagy sem? Akkor esetleg megkérdezi, hogy kapok-e érte jutalékot (amit tényleg kaptam, bruttó pár fillért, de eladói minőségemben), vagy azt hiszi, hogy csak önös érdekből mondom. És ha belekezdek egy hosszas magyarázkodásba, attól csak minden még rosszabb lesz. Általában meghagytam az ilyesmit a kollégáknak, nekik egyszerűbb volt dicsekedni velem, mint nekem magammal.

Ezért is szögezem le, hogy ez nem ajánló. Még csak nem is rendes, becsületes könyves blog. Nem olvasónapló. Nem ismertető. Csupán egy szubjektív, halványuló emlékekre támaszkodó beszámoló. Igen.

Először

először

Az If I Stay-t egyszer majdnem megvettem, csak éppen elfogyott az Amazonos ajándékutalványom. De az első fejezetét annak idején kissé kételkedve letöltöttem, és kedvemre valónak találtam. Ott pihent a listán, hogy ezt majd egyszer elolvasom, csak még pont nem most, hanem majd egyszer máskor, a nem túl pontosan behatárolt jövőben.

Aztán a nem túl pontosan behatárolt jövőből egészen közeli jövő lett, amikor felajánlotta nekem a Ciceró, hogy ha akarom, az enyém lehet. Elkértem, elolvastam, és akartam – először olyan nagyon nem, mert ennél kicsit jobbra számítottam, bár nem volt rossz, de mindent összevetve akartam -, és az enyém lett. Olvasgattam, akciótervet készítettem, szótáraztam, a Balettek könyvét bújtam, hogy minek is hívják a Diótörőben azt a részt, amit Mia játszik az első csellóvizsgáján, a nem létező könnyűzenei műveltségemet kompenzálandó hosszasan nyomoztam, hogy melyik zenei utalások valódiak és melyikek nem, és egy komplett egyhetes nyaralást szántam rá arra az egyetlen dalszövegre, ami után eldöntöttem, hogy én többet verset ugyan nem fordítok, még szabadverset se, egyáltalán, semmit, soha. Szóval, alaposan megrágtam és előkészítettem mindent a szövegből, amit csak előre lehetett.

Kis kitérő: amúgy sem voltam akkoriban az önbizalmam csúcsán. Előtte hosszú évekig nem fordítottam semmit, nem sokkal korábban hagytam ott a munkahelyemet, és fogalmam se volt róla, be tudom-e osztani az időmet vagy sem. Ráadásul Mia olyan idegen volt nekem, amennyire csak lehet valaki. Egyszerűen nem éreztem őt – és ez nem elütés, nem értésről van szó, hanem tényleg érzésről -, a hangját, a lényét, a jellemét. Nem tudtam mihez kezdeni ezzel a lánnyal, akinek ha nem is tökéletes az élete (hiába írták sokan, hogy az, szerintem nincs igazuk), de ő tökéletesnek látja, és annyira kamasz-szerűtlen , annyira jelentéktelen, amilyet még nem láttam soha. Mia életében egyetlen említésre érdemes esemény történt: hogy elveszítette a családját. És pont erről szól ez a regény.

Nem titok, hogy én szeretem az ilyet: a nagy drámát, a halált, a gyászt. Ez érdekel, foglalkoztat, felszabadít. Jó téma, de nagyon nehéz dolgozni vele. Vért izzadtam azzal a baleseti helyszínelős jelenettel, olyan volt, mintha miután a szerző egyszer már megtette, nekem most újra ki kellene irtanom ezt a családot. Az a fejezet volt az egyetlen, amit nem néztem át többször, egyetlen egyszer leültem, egy szuszra lefordítottam, mert tudtam, hogy ha abbahagyom, soha nem fogom folytatni, és amikor végre végeztem vele, kimentem az erkélyre, és kifújtam magam. Minden máson dolgoztam még utólag is sokat, ezen az egy részen nem.

Másodszor

másodszor

Valószínűleg amúgy is jó sokáig halogattam volna a munkát, ha nem érkezett volna váratlan helyről egy kis segítség. Megkaptam az akkor még meg sem jelent,  előkészületben lévő második könyv kéziratát (annyira nem volt már félkész, de például még nem voltak meg benne a dalszövegek, csak a kihagyott helyük), mondván, lássam azt is, hogy milyen lesz, hová megy a történet, tartogat-e olyan meglepetéseket, amikkel jó már az első könyv fordítása közben tisztában lennem, hogy ne szorítsam magam szükségtelenül lehetetlen helyzetbe. Nem nagyon akartam elolvasni, mert nem értettem, mit lehet ezen még folytatni, meg egyáltalán minek az egész.

Aztán csak elolvastam. Először éppen csak belenéztem, úgy kora este, hogy lássuk, miből élünk, aztán úgy maradtam egészen hajnalig, egészen addig a legutolsó jelenetig azon a zenei fesztiválon. És a Where She Went teljesen elvarázsolt. Azt mondta, hogy ott, ahol az egyszeri olvasó azt hiszi, hogy jön a happy end, nem az jön, hanem valami egészen más következik. És azt is mondta, hogy az élet néha iszonyatosan igazságtalan, hogy néha az ember belerokkan valamibe, amiről pedig azt hitte, hogy fantasztikusan jó lesz, hogy néha semmi sem úgy alakul, ahogy vártuk, és hogy néha, amikor már semmit sem várunk, mégis történik valami.

Furcsa módon akkor jött meg igazán a munkakedvem az első részhez. El akartam készülni vele, hogy utána megcsinálhassam a másodikat is, mert tudtam, hogy az nagyon jó lesz. Mert ahhoz, hogy a képességeimhez mérten a lehető legjobban lefordítsak egy könyvet, sok minden kell a technikai képességeken kívül. Kapásból kell, hogy akarjam, hogy nagyon akarjam. És az is kell, hogy érezzem. Az is kell, hogy értsem. Az is kell, hogy ismerjem a szöveget, hogy felismerjem, hogyha ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a mondatokat veszi elő. (Forman ezt nagyon sokat használta, voltak olyan mondatok, amiket egy az egyben átemelt egyik könyvből a másikba, csak éppen áttette egyes szám elsőből harmadikba és viszont. Ezt nagyon szerettem, jó játék volt mindegyiket kinyomozni és helyretenni.) Ahhoz, hogy ez mind menjen, muszáj, hogy szeressem a történetet, szeressem az elbeszélés módját, és érdekeljen is annyira, hogy el tudjam olvasni hatszor, nyolcszor, tízszer, vagy akár még többször a néhány hónap alatt, amíg dolgozom vele.

Egy fordítás soha nem egyenértékű az eredetivel – a fordítás a fordító olvastának átültetése egy másik nyelvre. Így aztán hosszasan próbáltam megérteni Miát, és végül úgy találtam, hogy ő (az én olvasatomban) egy kicsit görcsös, kicsit modoros, kicsit körülményes lány, aki küszködik azzal, hogy megérdemli-e azt, amit kapott, és szabad-e élnie vele, például a zenei tehetségével vagy éppen Adam szerelmével. Szóval elképzeltem Miát a maga nem-tartozom-ide érzésével, aggályaival és az alapvetően boldog középosztálybeli életével, és megpróbáltam megtalálni az ő hangját. Nem állt igazán kézre, de idővel kialakult valami. Hogy ez a valami jó lett-e vagy sem, annak legyen más a bírája.

(Azt gyanítom, hogy egy helyen valamit eltoltam, mert többen panaszkodtak rá. Egészen konkrétan arról van szó, hogy sokan hiteltelennek találják, hogy Mia önmagával van elfoglalva a regény túlnyomó részében, és nem gyászol, nem esik kétségbe, mintha nem is fájna neki a családja elvesztése. Ezt én nem így láttam. Én úgy láttam, hogy egyrészt letaglózta őt a sokk, nem is nagyon hitte el az egészet, ami ilyen esetekben eléggé normális, másrészt egy tizenhét éves kamaszlány, aki gyárilag is saját magával van elfoglalva. De ez a kettő nincs ott a szövegben, ezt csak én gondolom. A harmadik viszont ott van, valahol egészen a végén. Mia egész nap, amíg nem volt önmaga, nem érzett semmit. Nemcsak a fizikai fájdalmat, hanem a lelkit sem – nem voltak érzelmei, csak gondolatai. Ha az emberi lény hármas tagolását vesszük alapul, a teste és a lelke nem volt jelen, csak a szelleme. És itt valamit biztos, hogy elrontottam, mert különben olvasói szemmel is feltűnőnek kellett volna lennie. Ezért ezúton is, nagy nyilvánosság előtt kérek bocsánatot.)

A második könyvnél sokkal kevesebbet kellett küszködnöm azzal, hogy megtaláljam Adam hangját. Nem azért volt ez így, mert Adam jobb szereplő, vagy jobb ember, nem is akarok ilyen megállapításokat tenni. Egyszerűen csak Adam ismerősebb volt számomra, őt értettem, őt meg tudtam fogni. Adam az, akiről azt hiszi a világ, hogy mindene megvan, miközben ő pontosan tudja, hogy nincs semmije. Fél, boldogtalan, reménytelen, és fogalma sincs, merrefelé halad az élete, és hogy ha nem arra menne tovább, akkor mit tehetne. Egy összetört, keserű, cinikus, tüskés ember. Szabadszájúbb is, mint Mia, bár úgy emlékszem, túl sokat nem káromkodtam az ő szájával sem, de nála lehetett olyan szlengesebb fordulatokat használni, amik Miánál szóba sem jöhettek volna.

Nem szerettem Adam bőrébe bújni, mert nagyon fájt ott lenni, nagyon kellemetlen volt átélni azt a sok félelmet és bánatot, amiből ő van összegyúrva. Jó nem volt, de testhezálló igen. Ráadásul még a dalszövegeket is át tudtam passzolni Istvánnak (aki jó barát és költő, tessék őt figyelni, mert még sokra fogja vinni), még azokkal se kellett küszködnöm, csak néha volt szükség kupaktanácsra, azoknál a versszakoknál-verssoroknál, amikre szükség volt a szövegtestben is.

Olyasmiről nem fogok mesélni, hogy mik voltak kedvenc részeim, és mik idegesítettek halálosan. Annyit elárulok, hogy volt ilyen is, meg olyan is, de határozottan kijelentem, hogy ez mind az én titkom. Ezt már egészen biztosan nem volna etikus elárulni. :)

Akárhogy is, most úgy állok, hogy kinn van a nagyvilágban két új könyvem – az egyik új, a másik újra -, és magamat is megleptem vele, hogy mennyire várom a visszajelzéseket. És borzasztóan lassan jönnek! Izgulok miatta, mert féltem, mert annyira fontos volt nekem ez a két könyv – főleg a második, de igazából tényleg mindkettő -, és annyira szeretném, hogyha jól betalálnának, hogyha másoknak is jelenthetnének sokat… és csak nem jönnek a vélemények! Lassan a csempét kaparászom már kínomban, mert tudni akarom.

Egy-két értékelésbe már belefutottam. Eddig mindenkinek tetszett, úgyhogy várom, hogy mikor jön majd be az első negatív vélemény – mert nyilvánvalóan lesz, és nyilván nagyon fog is fájni, és érthető módon szeretnék már túl lenni rajta.

Kicsit már megacélozódtam a borítófikázást illetően, bár egyébként az is szokott fájni. Egyrészt szerintem az első, a hírhedt nyilas sem volt rossz, bár első ránézésre nekem sem tetszett, de ötödik ránézésre határozottan megszerettem, másrészt szerintem az új generáció tökéletes. Az a drámaian összetört cselló, és az a gitár, ami be volt fagyva, de most elkezdett felolvadni teljesen telibe találta azt, amilyennek én ezt a két könyvet látom. Ha valakinek nem tetszik, hát nem tetszik, van ez így. (Bár a polcra feltéve úgysem fogja látni.) De azt elég nagy pofonnak szoktam megélni, amikor valaki határozottan elzárkózik a könyv elolvasásától, esélyt se ad se a szerzőnek, se nekem, se a történetnek, hogy elvarázsoljuk, egyszerűen azért, mert nem tetszik neki a borító. Ezt méltánytalannak találom, és lázadozik ellene az érzékeny lelkivilágom.

Viszont amikor maga a könyv nem tetszik valakinek… hát, azt nem tudom egyetlen legyintéssel lerendezni. Akárhány legyintéssel sem, még akkor sem, ha tudom, hogy nem tetszhet mindenkinek ugyanaz. De hiszem, hogy sokakat meg fog találni Adam és Mia, Mia és Adam. Hiszem, hogy másnak is fog katarzist hozni a történetük. Hiszem, hogy… magam sem tudom, hogy mit hiszek.

Hiszem, hogy ez két jó könyv. Talán nem világrengető, talán nem is egyszeri és megismételhetetlen és egyedi, és olyan, amilyen még soha nem volt és soha nem is lesz. De jó könyv. Érzelemgazdag, hiteles, szerethető, emberi. És talán még a szövegét sem sikerült teljesen elrontanom.

Olvassatok és meséljetek nekem róla. Mert izgulok, és mert szeretném tudni.

7 thoughts on “Gayle Forman – kétszer, közelről

  1. Bevallom most elÅ‘ször járok a blogon, a kiadó facebook-os posztjáról csöppentem ide és kíváncsian olvastam el a gondolataid a fordításról. Mindig érdekelt ez a folyamat, hiszen egy könyv fordítása az eredeti újraírása, ami sejtéseim szerint ugyanolyan nehéz szülés. :) Ebben most meg is erÅ‘sítettél Én is éreztem azt, amit te, hogy az elsÅ‘ kötet gyengébb, a második nagyon ütÅ‘s. Az elsÅ‘t ráérÅ‘ idÅ‘mben olvasgattam, a másodiknál leültem délután és egyvégtében elolvastam. Nem értem mi az oka, de a másodiktól sokkal jobban el voltam varázsolva. Minden megfogott Adam gondolatai, a dalrészletek… varázslatos volt. Akkor nem csak én gondolom így, hanem te is ezek szerint. :) Ezt elolvasva azon kezdtem agyalni, hogy közrejátszott-e az, hogy sokkal jobban átérezted a másodikat, ezért jobban át tudtad adni, ezért lett jobb mint az elsÅ‘? Kíváncsi lennék ez mennyit jelent. Sajnos eredetiben nem tudok olvasni (lehet, hogy én is felveszem bakancslistára, hogy megtanulok), de érdekes lenne utánajárni.
    Egy szó mint száz, örülök, hogy leírtad mit gondoltál közben. Köszi!
    Jó munkát kívánok, remélem találkozom még anfordításaiddal! :)

  2. Kedves Kriszti!
    Először is, nem tudom, miért kellene rendszeresen olvasnod a blogomat :) De annak örülök, hogy most éppen idetaláltál.

    Hogy a fordítás vagy az írás nehezebb-e, az szerintem ennyire nem egyértelmű, van, amiben az egyik, van amiben a másik. Az írásnál sokkal szabadabb vagy nyelvileg, de nagyon sokat kell foglalkozni helyette cselekménnyel, szereplőkkel, jellemekkel, a történet ívével és így tovább. De az igaz, hogy utána, amid van, azt úgy írod meg, ahogy csak akarod (meg ahogy sikerül.) A fordításnál a történetet, de még a stílust is készen kapod, és ebből kell egy nyelvileg működőképes változatot készíteni. Akkor sokkal inkább az a feladat, hogy megpróbálj a szerző fejével gondolkozni, és úgy fordítani le a regényét, ahogy ő írta volna meg, ha magyarul írja. Elég másféle folyamat a kettő.

    A két könyvnél nem tudom felmérni, hogy mi az én érdemem, és mi az eredeti anyagért. Abban biztos vagyok, hogy Adam emberközelibb figura nemcsak nekem, hanem másoknak is. Nyilván azért is ment könnyebben, mert jobban szerettem, és nyilván ugyanezért is lett jobb (ha tényleg jobb lett, és nem volt az már eredendően a forrásszöveg is.) Azt gondolom, hogy ezek a dolgok kölcsönösen hatnak egymásra, és nehéz volna elkülöníteni. Sőt, nyilván ugyanezért izgulok ennyire amiatt is, hogy ki mit fog szólni hozzá, pedig jelentek már meg korábban is fordításaim, amiket egészen ép ésszel át tudtam vészelni.

    Emellett pedig osztozom a reményedben, hogy találkozol még fordításaimmal :) Legjobb tudomásom szerint lesznek még.

  3. Kedves poggi!

    Köszönöm a választ!

    Ahogy látom Gayle Forman-nak jelent meg más könyve is, hátha a Ciceró kedvet kap ahhoz is (bár nem tudom, hogy a többi munkája milyen, remélem olyan mint Adam története), és a kezedbe kerül. Vedd rá a kiadót, én vevő lennék rá. ;)
    Szerintem kevesen vennék a fáradságot, hogy annyira át próbálják érezni a könyvet, mint te, hogy a zenéknek és egyebeknek utánajárnak, bár szerintem ez a normális és ez lenne az elvárás, de ahogy hallom, nem mindenki szán rá ennyi időt.
    Amúgy az első borító nekem sem tetszett. :( Ahhoz viszont drága a könyv, hogy az új miatt újra megvegyem. Mindenképp jobban passzol a történethez az új borító. Amúgy is a legfontosabb a történet, bármilyen csúnyával adják ki a következőt, mivel az írót ismerem, meg fogom venni.
    A rossz véleményt meg sose várd. Ha találkozol is vele, tanulsz belőle, de ne keserítsen el! :)
    Minden jót!
    Ãœdv.:
    Kriszti

  4. (A kommentedből kiszedtem a nevemet. Itt csak poggi vagyok, semmi más.)

    Tudod, túl sok beleszólásom nincs, hogy mit vesznek meg és mit nem. Ha lesz, jó lesz, ha nem lesz, hát, majd lesz más :) A készülÅ‘ben levÅ‘ könyv, a ‘Just one day’ nekem tetszett, de nem tudom, lesz-e belÅ‘le valami magyarul. Majd kiderül.

    Hidd el, a legtöbb fordító bőven veszi a fáradságot, és messze nem én vagyok a leglelkiismeretesebb, sőt. Csak éppen annak mindig nagyobb a visszhangja, hogyha valakinek a rohammunkájába feltűnő hibák csúsztak. Az kevés embert érdekel, hogyha valaki jól csinálja a munkáját, annyi energiát fektetve bele, amennyit kell, legyen az cukrász, kertész, műbútorasztalos vagy akár fordító.

    A rossz véleményekbÅ‘l általában nincs sok tanulnivaló (ahogy többnyire a jókból sincsen egyébként), várni pedig – amint írtam – csak azért várom, mert tudom, hogy lesz majd, és szeretnék már túl lenni az elsÅ‘n.

  5. Szia! :)
    Azzal kezdeném, hogy kiemelnék egy kis részt a cikkbÅ‘l, mert imádtam: “És a Where She Went teljesen elvarázsolt. Azt mondta, hogy ott, ahol az egyszeri olvasó azt hiszi, hogy jön a happy end, nem az jön, hanem valami egészen más következik. És azt is mondta, hogy az élet néha iszonyatosan igazságtalan, hogy néha az ember belerokkan valamibe, amirÅ‘l pedig azt hitte, hogy fantasztikusan jó lesz, hogy néha semmi sem úgy alakul, ahogy vártuk, és hogy néha, amikor már semmit sem várunk, mégis történik valami.”
    Ez annyira maga a könyv!

    Én mindkét részt nagyon szerettem. Mindkettőt egy délután alatt faltam fel, mert mindkettő a székbe szögezett, és mindkettő lehengerelt. Viszont mivel egészen más a kettő, teljesen másféle veszteségről szól nem hasonlítom össze őket. Szerettem őket, és az első után kicsit féltem, hogy a második majd nem lesz olyan lenyűgöző. De aztán az lett.
    És imádtam a fordítást, külön örülök, hogy azt olvastam, szeretted fordítani, mert szerintem ez érződik a könyvön, és az ellenkezője is, az ha valaki nem szívesen csinálja amit csinál.
    Nagyon jó volt olvasni ezt a bejegyzést, mert ugyan csak nem rég végeztem a második kötettel, máris hiányzik kicsit. Kölcsönadtam a könyveket, hogy ismerőseim is átélhessék Mia és Adam történetét, de amint visszakapom megint elolvasom őket, mert szerintem ezek a könyvek abba a csoportba tartoznak amiket többször el kell olvasni, mert mindig találni bennük valami újat. Most, amíg olvastam, visszacsöppentem erre a pár percre a könyvekbe. Köszönöm! :)

  6. Kedves Petra!

    Először is jár Neked egy gratula, mert a Tied a századik hozzászólás a blogon. (Ez így közel tíz év alatt egészen döbbenetes szám.)

    Másrészt én köszönöm – Te írtad az egyik, ha nem a legszebb értékelést a könyvrÅ‘l. Az akkor nagyon jól esett a lelkemnek, és ezt meg is akartam írni Neked, csak aztán nem tettem, mert nem ismertük egymást.

    Így.

  7. Köszönöm! Jó azt olvasni, hogy tetszett Neked, és az már csak részletkérdés, hogy itt, vagy nálam! :)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük