Fázom, az az igazság. A fogam még nem vacog, de azt hiszem, ez is csak idő kérdése, holott a hőmérő higanyszála stabilan lehorgonyozott a 26 fokon. A problémát csupán az okozza, hogy nagyon fáradt vagyok, illetve hogy most bújtam ki a takaró alól, és úgy mellesleg az is, hogy valami “hideglelőset” olvastam.

Mostanában sok jó könyv került a kezembe. Tudom, hogy vannak néha ilyen időszakok. Most is ilyen időszak van. Tokaji Zsolt: Hová mennek a kacsák?, meg Vonnegut: A hazátlan ember, és most az új Jacqueline Wilson, a nagyon semmitmondó című Szerelmi leckék, ami viszont nagyon ütős. És a maga módján a Gyurkovics Tibor-féle Pótmajom alapján egészen jól kapcsolódik a Kacsákhoz. Ami viszont, természetesen a Zabhegyezőhöz kapcsolódik. A Zabhegyező pedig mindenek felett zseniálisan kiváló könyv, és imádom. :) Nem győzök eleget olvasni. Le van ejtve a tévé, le vannak ejtve a sorozatok. Nyilván jó az is, meg ha nincs épp jobb dolgom, nagyon szívesen lerogyok a tévé elé, és mosatom az agyamat. De miért tölteném az időmet blődlivel, amikor olvashatok is?

Imádom a könyveket. Imádom kézbe venni őket, kinyitni, végigsimítani az oldalakat az ujjammal, aztán ránézni a betűkre, és beindítani a csodát. Most is egy fél könyvtár alszik az ágyamban, és több toronyban állnak a könyvek az éjjeliszekrényen, az ágy mellett, a földön, a polc előtt és alatt, a CD-torony tetején, és mindenütt máshol. Az asztalon, az asztal alatt, a lépcső legfelső fokán, és sokszor az alsóbb fokain is… mindenhol. Mindegyik tele van betűvel, megszólaltatásra váró szavakkal, egy-egy történettel, ami amíg kézbe nem veszem, halott. Hát csoda, hogy ilyenkor hatalmasnak érzem magam? Hogy ilyenkor érzem, hogy élek? Hogy…? Mert tudom, hogy soha többet se én, se senki más nem fogja ugyanazt érezni, ugyanazt átélni még ugyanazon könyv olvasása által sem, mint én most. Soha nem tudhatom, hogy a könyvben a betűk ugyanott maradnak-e, amint elolvastam és becsuktam és letetettem a kötetet valamelyik torony tetejére.

A történetek viszont egyszer és mindenkorra bennem maradnak. A nevek néha kiesnek. De a történetek, epizódok, kalandok megmaradnak. A fejem tele van regényekkel. A kezem rendszerint tele van könyvekkel. A polcaim görbülnek a rájuk terhelt súlyok alatt, és egyszer egy éjszaka rám fognak borulni. Könyvek képezik a nappalomat és az éjszakámat, a múltamat, a jelenemet és a jövőmet is. És még tényleg van, aki nem hiszi el, hogy én erre születtem? Lehet, hogy le fog robbanni a derekam előbb vagy utóbb, sőt, elég valószínű. Gondolom, hogy egyébként is el fog használódni a szervezetem ebben az időbeosztásban és ebben a munkatempóban, és egyébként is.* De mit számít ez? A betűk iránti szerelmem valami olyasmi, amit nem az anyatejjel szívtam magamba. Azt hiszem, már magzati koromban is bennem volt, talán a fogantatásom pillanatában már eldőlt. Valami olyasmi, ami mélyen belém ivódott, a bőrömben, a lelkemben, a mindenemben hordom. Nem olyan ez, mint egy-egy fiú, akik jönnek-mennek az életemben (mert be kell, hogy lássam, azt teszik). A Könyv jó barát. Nem feltétlenül egy-egy konkrét könyv, hiszen mikor mi tetszik, változik, hogy mikor melyik a konkrét társam. De amikor beszabadulok a Könyvfesztiválra, és a tekintetemmel, de akár szó szerint is megsimogathatom a köteteket, belelapozhatok, akkor láthatom, hogy milyen rengetegen vagyunk, akik ugyanebben a betegségben szenvedünk, ki kevésbé súlyosan, ki gyógyíthatatlanul. Szeretjük a könyvet.

Jön majd a Könyvhét, lehet sétálni a napsütésben, fagylaltozni a Vörösmarty téren, és nézni az örvénylő tömeget, és nézni a sok könyvet és a sok könyvest, és örülni… ugyanaz a fajta részegítő érzés, mint amikor fülig szerelmes vagyok. Úgy tűnik, képes vagyok életfogytig szeretni, lángolóan, kitartóan, igazán. Mit számít az, hogy ez egy ember-e vagy egy fogalom, vagy bármi más? Ha képes vagyok a Könyvet örökké szeretni, akkor alkalmasint a megfelelő hímegyedet is képes leszek.

Azt hiszem, legutóbb is képes lettem volna rá, hiszen arra is rendezkedtem be, arra állt be a gondolkodásom is, minden úgy tűnt, mintha. Ezért is esett annyira nehezemre a szerelmet elmulasztani. Fenntartani lett volna számomra a normális állapot. Az a helyzet, már amennyire ismerem magam, hogy szükségem van egy alanyra, aki képes befogadni azt a döbbenetes mennyiségű érzelmet, ami bennem felhalmozódik. Szerintem az érzelem, a szeretet, és minden ilyesmi valamiféle folyadékként halmozódik fel a szervezetben. Ha az embernek sok levezetetlen folyadék halmozódik fel a szervezetében, elkezd különösen viselkedni. Olyankor lesz olyan labilis roncs, mint amilyen én szoktam lenni. Ha viszont újra megindul a körforgás, és van hova leengedni a nedvet, és van is miből újratölteni, akkor minden üzemel szépen a maga útján. Mert az őszinteség kedvéért meg kell jegyeznem, “csak” a Könyvet szeretni nem elég. Nem azért, mert nem elsöprő erejű dologról van szó, vagy mert nem elég meghatározó, mert az. Csak egyszerűen a könyv nem tud viszontszeretni. Nem tud megölelni, nem tud szólni hozzád (már persze a maga módján tud, de azt azt hiszem, inkább nevezhetjük üzenésnek), nem hív fel, nem gondol rád. Nem személy – bár ahhoz képest, hogy papírból készült, egészen közel áll hozzá, hogy az legyen.

Egyelőre nem mesélek a könyvekről. Majd. Most olvasok. Ha már mindent elolvastam, akkor talán elérkezem majd az elemzési periódusba. Erre előzetes becsléseim szerint egy, esetleg másfél héten belül kerül majd sor. Addig is habzsolom a betűket. Mert ez az életem. Mert ez tesz boldoggá. Mindennél boldogabbá. Talán ezért nem tudtam soha beilleszkedni sehova a Könyvesiskolát kivéve. Ott ugyanolyan beteg emberek voltak, mint én. Egy könyvesboltban már más, ott, mint minden munkahelyen, nem csak a különösen elhivatottak dolgoznak, hanem azok is, akik valamiért ezt választották hosszabb-rövidebb időre.

Néha rettegek olyasmit venni a kezembe, amit még nem olvastam. Nem akarok izgalmakat, félek lapozni, gyűlölöm, hogy nem tudom, mi vár rám. A történet élő, nem tudom, mit hol olvastam, mármint a lap melyik részén, és nem veszem észre azt sem, hogy mikor lapozok. Automatizált cselekvéssor. És csak nagyon ritkán tudom megtenni azt, hogy feléledek a kábulatomból, leteszem a könyvet, és megpihenek. Mert magával ragad egy olyan világba, amit még nem ismerek, és ahol el kell igazodnom, és ami, Moody prof szavaival élve lankadatlan éberséget kíván. Ellenben ha valamit újraolvasok, akkor egy ismerős világba teszek újra látogatást. Az közel sem annyira ijesztő. Sokkal inkább barátságos, még akkor is, hogyha nem túl kellemes részek is vannak a történetben. A két Lotti az örök példája annak, hogy hány milliárdszor el tudok olvasni egy könyvet újra meg újra. De elárulom egy bűnös titkomat A két Lottiról: van egy rész, amit mindig átlapozok. Azt a részt, amikor Lotte elmegy Irene Gerlach kisasszony lakására, és megtiltja neki, hogy feleségül menjen a papájához, és azt a részt, ami ezután következik, amikor Lotti idegkimerültséggel ágynak esik.

Talán, már csak önismereti szempontból is, érdemes lenne egyszer megfigyelni, hogy melyik részeket hagyom ki a könyvekből. Melyik részeket tekerem át a filmeken. Melyik részek azok, amiket újra meg újra előveszek. Vajon miért érzem magam annyira kényelmesen a Zabhegyezőnek azzal a két oldalával, amelyikben Holden a Central Parkban sétál, jégcsapok fagynak a hajába, és attól retteg, hogy tüdőgyulladást kap és meghal? És hogy a sok hülye rokon eljön majd a temetésére, mint Allie-éra, és az anyja meg nem tudja majd, hogy mit kezdjen a ruháival? Vajon miért vagyok képtelen elfogadni, hogy a Love Actually című filmben Sarah és Karl soha nem jönnek össze? Vajon miféle érzelmi hatások váltják ezt ki belőlem?

Ha volt valami, ami nem tetszett a “Hová mennek a kacskák?”-ban, azt két pontban tudnám összefoglalni. Esetleg háromban. Egyrészt az egész tele van zsúfolva fölösleges szexualitással, ami jó, jó, persze nyilván nem fölösleges olyan szempontból, hogy írói eszköz, a helyzetek és a történet leírását és átélését segíti elő, éppen olyan stilisztikai eszköz, mint a sok, és sokszor alkalmatlan trágárság. De mondjuk mindkettőn felül lehet emelkedni, egy idő után nem zavar már egyik sem. A másik, ami nem tetszett, az az egésznek a vége. Az az érzésem, mintha becsapás lenne, és nem ennek a könyvnek a végére illene. Frappáns, vagy nagy csattanó a végén, nagyot is szól, de üres ez a robbanás. Nem erről szólt nekem az egész történet. Nem lövök le poénokat, hátha valaki el akarja olvasni. Mindenesetre az az érzésem volt, mint a Gödel-Escher-Bach kötetben, amikor Akhilleusz és Teknős a könyvek fizikai és valódi végéről beszélgetnek, és arról, hogy hogyan lehetne megállapítani, hogy hol van egy történet vége. Ha ugyanis az ember a kezében fogja a könyvet, fizikailag érzékeli, hogy rövidesen minden szálat elvarrnak, és hogy vége lesz, és már számít rá. Tehát, ha ezt el akarjuk kerülni, akkor valamiképpen a könyv fizikai vége előtt kell befejezni a történetmesélést. De ha az utolsó oldalakat üresen hagynák, vagy egyforma betűkkel, vagy értelmetlen karaktersorokkal írnák tele, akkor mindenki rájönne, hogy ott a vége, és semmivel sem volnánk előbbre, mint a hagyományos esetben. Ezért azt a technikát találták ki, hogy a történet igazi vége után valami jelet kell adni az olvasónak (mondjuk olyasmit, hogy nagyon elszaporodnak a gépelési és nyomdahibák), amit a szemfüles olvasó észrevesz, a bamba, nem gondolkodó olvasó viszont nem, és a történethez megtévesztésig hasonló (ám érezhetően elütő hangvételű, nem logikus cselekményvezetésű, előkészítetlen, megalapozatlan) dolog ami a jelzésértékű szakasz után következik már nem tartozik a történethez, csupán arra szolgál, hogy a könyv fizikai végéig tartó szakaszt kitöltse. A GEB könyvben egyébként ezt a bizonyos párbeszédet egy darabig még folytatják, aztán elérkezünk a jelenet valódi végére, ahol hirtelen megdöbbentő mértékben elszaporodnak a gépelési és nyomdahibák, majd a történethez megtévesztésig hasonló, ám érezhetően oda nem illő, és nem működő szakasz következik, ami a “Vége” szócskáig hátralevő nagyjából egy oldalt még kitölti. De a Tokaji-könyvben sajnos hiába kerestem ezt a jelzésértékű részt ott, ahol szerintem lennie kellett volna. Írói eszközként megértem a cselekmény felborítását, szükség volt valamilyen epizódra, aminek a kapcsán el lehet mesélni mindazokat a dolgokat, amiket a szerző csattanónak képzelt, holott igazából nem szólnak nagyot.

De nem ez volt az az egy dolog, aminek az elmesélésébe belekezdtem. Az egy dolog, ami igazán zavart, és hihetetlennek tűnt, az a következő: a történet egy pontján felbukkan egy festmény, aminek az a címe, hogy “Hová mennek a kacsák?” (Igen, pont mint a regénynek.) Na most aki ezt a címet (a regényét) meglátja, ha olvasta a Zabhegyezőt, azonnal felismeri, és ezért veszi kézbe a könyvet, és valószínűleg ezért is fogja elolvasni. Az ember vagy rájön egy pillanat alatt, hogy honnan való az idézet, mire hivatkozik a cím, vagy nem. Az, hogy a történet két szereplője egy fél éjszakán át töri a fejét, hogy vajon mit jelenthet a “Hová mennek a kacsák?” cím, nekem nem stimmel. Egy ilyenre az ember vagy rájön azonnal, vagy soha. De hogy ennyit ötletbörzézni meg találgatni… Ez az egy része volt a regénynek, amit egyszerűen nem bírtam elhinni, ez volt az a pont, amikor megszakadt a varázslat, amikor felborult a “megszűnt a világ, mert olvasok” modell, mert hipp-hopp, hiba volt a mátrixban, valami olyan történt meg, aminek nem lenne szabad megtörténnie és kizökkentem.

Talán túl sokat próbálok belemagyarázni, vagyis tulajdonképpen nem tudom elmondani mit akartam. Azt hiszem, hogy csak annyit akartam, hogy túl sokat gondolkoztak a kérdésen. Ahelyett, hogy inkább azon gondolkoztak volna, hogy hová mennek a kacsák, ha befagy a tó a Central parkban. Mert arra szerintem vagyunk néhányan, akik kíváncsiak lennénk.

*a szerkesztő jegyzete: Bármilyen hihetetlen is, maradandó károsodásom az öt év könyvesbolt alatt nem történt, a derekamnak kutyabaja, köszöni szépen. De a bal csuklóm kicsit érzékeny, bár az már korábban is az volt, és régebbi – szintén könyves – baleset folyományaként. Az tényleg be is durrant minden karácsonyi szezonban, de a derekam? Ugyan kérem. Abban viszont nagyon igazam volt, hogy az életmódomnak és -minőségemnek betett, és amikor eljöttem, akkor néhány hónap alatt radikálisan jobban kezdtem érezni magam.