T. állt elő hónapokkal ezelőtt néhány érdekes kérdéssel arról, hogy mik azok a könyvek, amik a legtöbbet jelentik valamilyen oknál fogva. (Nem, nem csak úgy általában, valamilyen oknál fogva, hanem meg is mondta, hogy mik azok a bizonyos okok.) Azt gondoltam, amit gyakorta szoktam gondolni, hogy beszállok, aztán lesz, ami lesz. Aztán alaposan megfeledkeztem róla, mert már csak ilyen vagyok.

Most meg eszembe jutott, ahogy az is, hogy bármilyen keveset is olvasok mostanában, azért igazán megtehetném, hogy gondolkozom egy kicsit. Szóval gondolkoztam.

Egy könyv, ami megerősít

Ez nehéz, mert nem vagyok benne biztos, hogy mit értünk erő alatt. Hosszas rágódás után úgy döntöttem, hogy én akkor érzem magam erősnek, hogyha úgy találom, hogy megvan a helyem a világon, nem értelmetlenül foglalom el a helyet a térben, hanem jogomban áll létezni és tenni azt, amit teszek, bármi legyen is az. Ezt pedig akkor érzem a leginkább, hogyha Nick Hornby olvasónaplóit olvasom, amikben számomra emberfelettinek tűnő toleranciával és türelemmel és megértéssel beszél az olvasásról, és arról, hogy mit jelent olvasónak lenni. Úgyhogy a válaszom Nick Hornby: The Complete Polysyllabic Spree.

Egy könyv, ami megríkat

Úgy alapvetően nem sírok könyvön. Nem mintha nem élném bele magam, vagy nem érezném át, egyszerűen csak még a legelmélyültebb pillanatomban is tudom, hogy ez csak egy könyv, hogy ez csak egy szöveg, és hogy amit érezni vélek, az valamiféle tompított élmény. Olyan volt már, hogy könyvet lecsaptam (és nem azért, mert rossz volt, hanem azért, mert “ezt egyszerűen nem hiszem el!”), de sírni? Nem, köszönöm. Egy kivétel volt eddig életemben, és annak a könyvnek is csupán egyetlen rövid, de annál intenzívebb része. Az illető könyv Jenny Downham: Before I Die volt. Az a része, amikor Tessa megírja a levelet az apjának.

Egy könyv, ami eltökéltté tesz

Nem jellemző, hogy nagyon akarnék menni és csinálni, megállíthatatlan lelkesedéssel. Nagyon nem. De amikor az Antarktisz-expedíciókat olvasom, az mindig feltüzeli kicsit a harci szellememet. Érett, felnőtt, értelmes férfiak vágnak neki a nagy fehér semminek egyszerűen azért, mert már mindenhol máshol járt ember, és hajtja őket a romantikus képzet, hogy az utolsó, emberláb nem tapodta pontot el akarják érni. És a sors rohadtul nem szokott kegyes lenni velük, iszonyatos hideg van, a terep ismeretlen és könyörtelen, a veszteségek – tárgyi és emberi egyaránt – hatalmasak. De a legtöbbször, hogyha elegem van, Shackletonra szoktam gondolni, és arra, ahogy a hajója elsüllyedése után sem adta fel egy pillanatra sem, hanem az új körülmények között új célokat tűzött ki, új tervet készített, és ahányszor új nehézség adódott, annyiszor találta ki megint, hogyan küszöbölje ki. Ez a soha nem feladás, a mindig továbbmenés, a folyamatos újra átgondolás borzasztóan tetszik. Úgyhogy legyen Ernest Shackleton: A Déli sark hajótöröttjei.

Egy könyv, ami megnevettet

Mosolygás nem ér? Nevetni nem nagyon szoktam. Vigyorogni meg mosolyogni meg vihogni igen, de nevetni csak nagyon ritkán. Konkrét hangos nevetést eddig mindösszesen egy szöveg váltott ki belőlem, de az se könyv volt (hanem fanfiction, mégpedig egy zseniális darab). Olyan viszont van, amint mindig jókat szoktam mosolyogni, ahányszor csak eszembe jut, vagy beleolvasok. Arról szól, hogy az ember esendő és vannak hiányosságai, és ezeket már csak azért is jó ismerni, hogy utána amikor kívülről nézzük, akkor nagyon jól lehet mulatni saját magunkon. Ez a bizonyos könyv Sheila Hocken: Emma meg én.

Egy könyv, ami nagyban alakított a világlátásodon

Na ez lesz a ciki, de nem baj. (Vagy talán nem is ciki, nem tudom.) Nem vagyok éppen türelmes vagy toleráns vagy széles látókörű most sem, de mindezen képességeim paraméterei alig néhány évvel ezelőtt még rosszabbak voltak, és aki nem hiszi, az olvasson nyugodtan bele a régebbi blogbejegyzéseimbe, amik még engem is annyira idegesítenek, hogy alig bírom feltölteni is őket. Aztán jött egy könyv, ami valami egészen hozzám közel becsapódó módon beszélt esendő emberekről, ostoba hibákról, könnyen elkerülhető félreértésekről, amelyeknek végzetes következményei lettek. És ezen felül beszélt még hitről, meggyőződésről, erkölcsi és morális érzékről, no meg hazugságról, becsapásról, gondoskodásról, szeretetről és gyűlöletről. Szóval nagyon sok nagyon fontos dologról egyáltalán nem szájbarágós, de annál mélyebben ható és olvasmányos formában. És ez a könyv mindjárt négy könyv. És szerintem a címe sem olyan nagy meglepetés. Raana Raas: Csodaidők.

Egy könyv, ami segített egy nehéz helyzetben

Millió és egy olyan alkalom volt, amikor egy időtlen idők óta a polcomon őrizgetett könyv szólt hozzám, és azt mondta, hogy vegyél le és olvass el most, mert most jött el az idő. A baj az, hogy bárhogy töröm is a fejem, egyetlen ilyen se jut az eszembe. Így aztán nem marad más, mint elismételni a korábban már számtalanszor elmesélt történetet arról az időszakról, amikor zsenge tizenhat éves koromban történt egy haláleset a környezetemben, ami nagyon letaglózott, és hónapokig dagonyáztam a gyászban és a bűntudatban, ami akkor következett, amikor véletlenül néhány másodpercre elfeledkeztem róla. Aztán jött egy könyv, abban a könyvben is egyetlen mondat, ami kicsit felrázott és nagyon felszabadított, és ami segített összeszedni magam, de amitől mégsem kellett ostoba vadszamárnak éreznem magam. A könyv Lois Lowry: Summer to Die volt.

Egy könyv, ami különösen fontos

Csalok, és itt két válaszom is lesz. Az egyik sok-sok éven át meghatározta az életemet, fontos és stabil állócsillaga volt zavaros életem égboltjának, segített azonosítani magam, besorolni magam egy generációba, és a segítségével tartozhattam valahová, valakik közé. Utólag pedig talán még jobban örülök neki, mint akkor, amikor még jelenidőben zajlott, hogy a része lehettem. Van olyan, aki nem tudja, kiről van szó? Egy bizonyos varázslófiúról, akinek a homlokán található egy bizonyos villámalakú sebhely. Ja, róla.

És a másik? Még meglepőbb lesz, ígérem. A világ legeslegjobbabb könyve, amiben minden benne van, amit az életről tudni lehet, okos, érzékeny, vicces, kedves, bájos, megértő, morálisan korrekt, tisztességes szöveg, ami ráadásul rövid, lényegre törő és tökéletes. Egy olyan regényről van itt szó, ami végigkísérte az életemet, és valószínűleg a fennmaradó éveimet is végig fogja, mert sosem győzök betelni vele. A szóban forgó könyv, természetesen Erich Kästner: A két Lotti.