Minden egyes nap több tüzes hangú üzenet, bánatos tekintetű kutyusokat ábrázoló szívszorító fénykép és felelősségvállalásra ösztökélő utasítás érkezik el hozzám néha e-mailben, néha facebookon. Mindegyik arról szól, hogy fogadjak örökbe állatokat, szegény, szegény állatok ott sínylődnek a menhelyen, éheznek, fáznak, boldogtalanok, magányosak, és csak arra vágynak, hogy valaki megszánja őket, otthont biztosítson a számukra és szeresse őket.

És ez mind szép és jó, tényleg. De azt nem értem, hogy miért nem jönnek ugyanilyen, vagy még nagyobb gyakorisággal a felhívások a számtalan nevelőintézetben cseperedő gyerekről, akik ugyancsak otthonra, szeretetre és elfogadásra várnak.

Arról beszélünk, hogy mindenki ivartalaníttassa az állatait, hogy ne szülessen szükségtelen szaporulat, amikor pedig a menhelyek már nem győznek befogadni több gazdátlan kóbor állatot.

Arról nem beszélünk, hogy talán nem kellene mindenkinek ész nélkül szaporodnia és új gyerekeket készítenie, amikor a nevelőintézetekben ezerszámra várnak családra már kész, létező gyerekek.

A humánus állattartásra milliónyi szabály vonatkozik: mekkora területen, milyen körülmények között tarthat valaki kutyát, macskát, dzsungáriai törpehörcsögöt, aranyhalat. De gyereket – vagy éppen saját magát – nyugodtan tarthatja mindenki ahol csak akarja vagy tudja. Erre nincs szabályozás: a gyereket nyugodtan lehet olyan kis alapterületű lakásban tartani, ahol kutyát már nem volna szabad.

Rendszerint imádjuk antropomorfizálni az állatokat. Akkor a két felvetés egyenértékű kellene, hogy legyen, nem igaz? És érdekes módon mégis az állatokkal bánunk jobban.