Fölébredek, kiesek az ágyból, ránézek az órára, fél kilencet mutat. Pánikba esem, azt hiszem, hogy tegnap van, azt hiszem, hogy elkésem, eszembe jut, hogy közel se tanultam annyit, amennyit kellett volna, és most még arra a kevésre sem emlékszem, és már rég úton kellene lennem, mit kell egyáltalán magammal vinnem ma, és egész nap érezni fogom, ha nem tudom reggel meginni a teámat, és amúgy se fogok már odaérni kezdésre, és mi lesz így, te jó ég.

Aztán rájövök, alig néhány kétségbeesett másodperc után, hogy ma van, a tegnap tegnap volt, elmúlt, és már emlékszem is, és eszembe jut, hogy már nem is értem, mi volt tegnap a bajom, mert ugyan, mi van akkor, ha. Eszembe jut, hogy emlékeztettek: a 85% nem megalázóan alacsony eredmény egy összecsapott feladatra. Eszembe jut, hogy mennyire értelmetlennek tűnik ma már olyasmin rágódni, hogy vajon ha nem négy napot, hanem egy hetet készülök, mi történt volna, és hogy ha nem lesz öt egészes átlagom, amit tulajdonképpen egy percig sem gondoltam komolyan, csak egy kicsit mégis lehetségesnek tűnt, akkor sem dől össze a világ.

Aztán harmadjára eszembe jut, hogy alig néhány perccel ezelőtt teljes bizonyossággal hittem, hogy tegnap van, amitől, minden más iskolai és dolgozói és egyéb kötelezettségtől teljesen függetlenül újra csak megrémülök.

Nyah.

Lehet, hogy többet kéne aludnom.