A fényképekkel az a baj, hogy túl sokat látok belőlük, és valamiképp már nem vagyok rájuk érzékeny. Csupán szépnek (vagy adott esetben csúnyának) látom őket, és ennyi. De az elidegenedett tekintetnek a képen csupán modell látható és beállított jelenet, azok nem igazi emberek, nem igazi életek, nem igazi helyek, és pláne nem igazi pillanatok.

Csak csúnya, ronda, hazudós képek. Amiknek már a puszta léte is arroganciát feltételez, azt a gesztust, hogy ezt, ami történt meg akarom mutatni másnak, meg akarom osztani a világgal, de úgy, hogy közben a fotón látszódjék, hogy ez milyen különleges, bensőséges, saját pillanat volt.

De a túl sok kép miatt már nem hiszek az őszinte képeknek sem, már persze föltéve, hogy egyáltalán vannak olyanok.

Mindenki csak pixel.