Még jó, hogy múlt éjjel a Mézesfalásról írtam. (És ezáltal eszembe sem jutott arról ömlengeni, hogy mennyire pánikolok a mai nap miatt.) Mert azért akárhogy nézzük is, nem tűnt túl szívderítő elfoglaltságnak egész nap egyedül “őrizni a házat”, de legalábbis a részleget. És bár voltak vigaszt nyújtó gondolataim, a rettegés csak eluralkodott rajtam. Nos, még jó, hogy mindennek tegnap nem engedtem szabad folyást. Nagyon kínosan venné ki magát a ma történtek ismeretében.
Hogy mi minden történt? Ó, igazán semmi különös. Már persze azon kívül, hogy rájöttem: sokkal jobban boldogulok egyedül, mintha H. van mellém osztva, és egymás sorsát rontjuk, de leginkább ő az enyémet. Az egyetlen, ami zavart, hogy nem tudok állandóan ki-be rohangálni a raktárba sok könyvvel megpakolva, mert addig nincs senki, aki őrizné a házamat. Igaz, hogy ugyanezt akkor sem tehetem meg, amikor H. van beosztva mellém, mert ő képtelen arra, hogy ott maradjon, ahol kell. És ne tegyen megjegyzéseket arra, hogy mit kell nekem ennyit pakolni. Buzgómócsingozni.
Hogy ezen kívül mi történt még, amiért sokkal jobban viseltem a mai napot, mint egy átlagos “rossz szombatot”? Nos, az úgy kezdődött, hogy nálam maradt a bolti mobil… ja nem, az egy másik történet :)
Szóval ez úgy kezdődött, hogy bemondták a hangosban, hogy ki kell üríteni az épületet, bombariadó van. A vevők csúnya arcokat vágtak, levágták a könyveket az első alkalmas helyre, és kiviharzottak. Az egyen-pólósok szerény számú csapata… felragyogott. :) Három előtt kicsivel bezártunk, az öltözőben röhögtünk – mindenen, bármin, de tényleg bármin. Többek között még azon is, hogy ha esetleg felrobbanunk, akkor nem lesz munkahelyünk. Hihi. Tulajdonképpen nem olyan nagyon vicces, de ott és akkor az volt. Háromkor tehát szépen kisétáltunk a hátsó ajtón, megígértük, hogy szépen együtt maradunk, vigyázunk egymásra, nem megyünk át a piros lámpán, és fél hétig vissza se mentünk. Bizony ám.
Három és fél órát töltöttünk a szabadban. Szelídítettünk egy cirmos-fehér kiscicát. Egyesek vásároltak növényeket. Hatalmas mennyiségű IKEÁ-s hot dogot fogyasztottunk. Mindannyian. Pepparkakort is. Ültünk a napon. Többen leégtek kicsit. Én pont nem. Sütött a nap. Beszélgettünk. Élveztük az életet. És éppen csak egy kicsit sajnáltam, hogy ez egy “rossz szombat”, és hogy a másik csapat, akikkel most, ha nem is összezárva, de kizárva voltunk együtt.
De tulajdonképpen nem is bántam annyira, most, hogy így belegondolok. Most, hogy így belegondolok, csak sajnálom kicsit, de tényleg csak kicsit. Velük úgyis nehezebben jöttem ki eddig, és ez most talán egy picikét változott. Tulajdonképpen éppen csak egyetlen jó indokot tudnék felhozni, amiért kicsit mégiscsak sajnálom, ez a jó indok pedig… nos, jelen lila blogban már-már emblematikus jelzőivel élve egy magas és jóképű indok :)
Mindenesetre nagyon kellemes bombariadó volt. Ha nem is az ideális eltöltése egy nagyszombatnak, azért messze nem is a legrosszabb alternatíva. Arról nem is beszélve, hogy a mai munkaidőnk csaknem egyharmadát a szabad levegőn ücsörögve töltöttünk, hintázással, kiscicázással és hot dog fogyasztásával. És ezért még fizetést is fogunk kapni :) Mert ez munkaidő, amit kifizetnek. Azért ez sem rossz üzlet, igaz-e?
Amíg nem voltam itthon, mindenféle eget rengető dolgok történtek. Főtt sonka. Meg tojás is. Mikor hazaértem, az utóbbiak meg is festődtek. Az idei politikai irányvonalaknak megfelelően piros és narancssárga színűek lettek. Kéket nem festettünk, ami meg a zöldet illeti, még csak zöld festékünk se volt. Piros és narancssárga tojások. Az egyiket megálmodtam, hogy milyen legyen, de persze, hogy nem sikerült egészen pontosan azt előállítani. Igazából amit tavaly festettem, az nagyon tetszett, és tudtam is volna reprodukálni, de az nem lett volna illendő. Úgyhogy idén másmilyent. Talán, majd egy másik húsvétkor.
Most pedig megyek aludni. Mert a friss levegőn elfárad az ember. Szerencsére a vásárlók is elfáradtak, úgyhogy nem nagyon jöttek már vissza a fél 7-es nyitás után. :) Jó éjt, kedveseim. Szép álmokat.