Fázom. És fáj a fejem. Pedig szép és jó volt a napom. Legalábbis a nagy része. Amíg ki nem tört a Nagy és Szent Szabadságháború. Nem megyek részletekbe, mert teljesen érdektelen, jelentéktelen, apró esetről van szó, aminek kapcsán sikerült bürokratikus elefántot tenyészteni a virtuális bolhából. Szóval ha nem lett volna szánalmas az egész, akkor gondolom feleennyire se borulok ki tőle.
Nem, nem a szó szoros értelmében borultam ki, csak egy pillanat alatt leszívta ez az egész őrültség minden szellemi és érzelmi energiámat és még a fizikainak is egy nagy részét. Talán még a hőháztartásomat is ez borította fel, de ebben nem vagyok biztos.
Csak annyit tudok, hogy egyedül sétáltam ki a boltból, pedig nem ahhoz lett volna kedvem, de pocsék társaság lettem volna… bár többnyire egyébként is az vagyok. Bőgni szerettem volna – csak úgy -, de úgy döntöttem, hogy inkább mégsem. Végigbotorkáltam az Bevásárlóközponton, aztán leültem az épület előtt, és ott ücsörögtem egy jó tíz percet, figyeltem az elmenő villamosokat. Nem állíthatom, hogy számoltam, mert nem voltam abban az éberségi állapotban, hogy képes lettem volna egyjegyű számokat fejben tartani, szóval csak néztem őket. Aztán felkeltem, átmásztam a metróhoz, abból is elengedtem néhányat, míg végre felszálltam egyre, és ki tudja, hogyan – főként azt hiszem, megszokásból – hazavergődtem.
Igazából gyűlölök itt lakni. Nagyon. És már annyira beleéltem magam, hogy költözünk, hogy esetleg elköltözhetünk, hogy minden egyes nap kínszenvedés ugyanide visszajönni. Nap mint nap kínoz a vágy, hogy dobozokat ragadjak, és beledobáljam a cuccokat, amiket elvinnék magammal. Tudom, hogy fájdalmas művelet lesz szétválogatni gyerekkorom azon darabjait, amiket meg szeretnék őrizni azoktól, amiket… nos, amiktől meg kell majd válnom. De előbb-utóbb úgyis meg kell tenni, és jó lenne, ha mire a költözés aktuális lesz, ezzel már kész lennék. Könyvek, ruhák és játékok. Mindegyikből iszonyatosan sok. De szét fogom válogatni. A könyvek antikvárba, a ruhák a vöröskeresztbe, a játékok a gyerekkórházakba. Legalábbis ez a tervem. Csak lenne hozzá végre erőm…
Egyéb terv, hogy elmegyek patikába, és szerzek valami recept nélküli nyugtatót. Orbáncfüvet vagy valeriánát vagy… nem tudom, majd megkérdezősködöm. Nagyon rám férne. Meg talán azt a csoda növényi eredetű altatót is, amit mostanság hirdetnek a tévében. Muszáj valamit tenni, mert pocsékul alszom, és ideges és pánikos vagyok. És bármin kiborulok egy pillanat alatt. Az még belefér a mérlegembe, hogy havonta, esetleg kéthetente egyszer jól kibőgöm magam, de hogy kétnaponta, az már túlzás. Megmondjam miért? Mert ez öngerjesztő folyamat. Mert, ha tudom, hogy nem vagyok beszámítható, akkor rettegek a humán interakcióktól. Mert pocsék dolgokra vagyok képes.
Az az igazság, hogy nagyon instabil vagyok, labilis és borulékony. Kiegyensúlyozatlan. Nem könnyű kiigazodni rajtam. És az sem vezet jóra, ha valakire rázúdítom a logikátlan érzelemkitöréseimet. “Most szeretném, ha velem lennél” vagy “szeretnék Veled lenni, de nem lenne jó” vagy “hiányzol” vagy “épp Rád gondoltam”, egyrészt mert kicsit szánalmas dolog, és olyasmi, mint amilyent az amerikai filmekben csinálnak a szőke csajok. Másrészt mivel mindez teljesen random időközönként tör rám, elég zavaró és terhes is lehet. És bár boldog vagyok, ahányszor csak valaki rám mosolyog, szóba áll velem, van hozzám egy kedves szava, a legmélyebb kétségbeesésbe tud taszítani, hogyha valaki megbántódik rám, vagy rosszat mond rám, vagy ha valakit – általában akaratomon, és sokszor tudtomon is kívül – megsértek. Álmatlan éjszakákat okoz, ha valaki azt mondja, hogy nem vagyok elég kedves, és képes vagyok estéken át sírni, ha valaki olyant mond, ami bánt. Túlérzékeny vagyok, tudom. Pont ezt próbálom elmagyarázni, csak valahogy amíg a gondolatokból szavak lesznek, elvész a lényeg belőle.
De a fontos mégiscsak az, hogy amíg ennyire nem vagyok se ki-, se beszámítható, amíg ennyire kiborulok minden apróságon, szabadságharcon vagy egyében, egy rossz szón, egy félreértett pillantáson, olyan dolgokon, amiket talán csak félreértek, és bármin, amíg nem tudok értelmesen gondolkodni, felnőtt normális nő módjára viselkedni, a konfliktusokat (de legalábbis az idiótábbakat) megelőzni vagy ha már bekövetkeztek, kezelni, határidőket megtartani, és kicsit több önuralmat mutatni… addig nem vagyok rá jogosult, hogy bárki társaságát élvezni merjem. És talán alkalmas sem. Nagyon magányos vagyok, és szeretném, ha valaki mellettem (és mögöttem) állna, átölelne, szeretne, és nagyon örülnék, ha ez egy bizonyos Valaki lenne… de pillanatnyilag félek. Mit félek? Rettegek.
Azt hiszem, abba a stádiumba érkeztem, amikor mindentől rettegek, de leginkább attól, hogy valamit, ami talán szép és jó is lehetne, nagyon elrontok, a legmélyéig felkavarom, csírájában meggyilkolom… és megint elcseszem, jó szokásomhoz híven már a boldogság legelső reményét.
Meg kellene kímélni a világot tőlem. Meg kellene kímélnem a világot magamtól. Mi van, ha valami születési defekt miatt örök életemre kiközösített, kirekesztett, beillesztésképtelen, szociális fóbiás roncs maradok? Mondjon akármit a személyiségteszttel összekötött jóslat, hiába minden igyekezet, nem úgy néz ki az életem, az életformám és a személyiségtípusom sem, hogy valaha is férjhez mehessek, megszülhessem a gyerekeimet és elérjem a magam happy endjét.
Talán kicsinyes célok ezek, de ennél jobban semmire sem vágyom.* Vannak persze szakmai ambícióim, terveim, de ez valahogy mind annyira mellékes. Talán nem kéne ennyire görcsölnöm, alig múltam húsz, és a mai társadalmi modell amúgy sem a többgyerekes családoknak kedvez, és egyébként is, karrier és pénz és biztos anyagi háttér és lakás és ilyesmi. De ha belegondolok, hogy nagyanyáim csak pár hónappal voltak idősebbek nálam (mind a ketten), amikor férjhez mentek, és alig másfél évvel voltak idősebbek, amikor a szüleimet megszülték, vagy ha arra gondolok, hogy amikor anyukám annyi idős volt, mint én most, már jó ideje apámmal járt… Nem arról van szó, hogy aggódnék, hogy le vagyok maradva, vagy ilyesmi… csak vágyom arra, hogy tartozhassak valakihez, valahová, és a saját családomhoz bármennyire is szeretnék, nem tudok. És annyi, de annyi rengeteg szeretet van bennem és rajongás és ragaszkodás, amit ki kellene adnom, és annyi szeretetéhség és üresség, ami betöltésre vár…
Csoda hát, ha ennyire magányos vagyok? Hogy esténként, félálomban vallok olyasmiről, amit soha nem mernék kimondani, és hogy csak potyognak a könnyeim, mert fáj az igazság?
Magányos vagyok. És tartozni akarok valakihez. És bármit megtennék, bármit feláldoznék azért, aki szeretetet, szerelmet ajánl. Talán ilyen a tipikus balek. Talán ilyennek is születtem, talán csak az évek hosszú sora tett ilyenné. Bárhogy legyen is, elfogadásra, megértésre, befogadásra vágyom. Ezért szeretnék a hétköznapi embertömeg része lenni, aki nem kelt feltűnést, akit nem bámulnak meg, akinek nem szólnak be, akire nem emlékszik a kedves vevő, aki épp olyan, mint az összes többi egyen-pólós kolléga, akire nem mondják, hogy egyéni a kifejezésmódja, és hogy bonyolultan fejezi ki magát, akire nem mondják, hogy ha nem lenne, ki kéne találni, aki nem ennyire különböző. Nem akarok más lenni. Ugyanolyan akarok lenni. Része akarok lenni a tömegnek, a jótékony és befogadó masszának, ahova tartozhatok.
Úgyhogy kár feltenni a kérdést, ahogyan a filmben** teszik: “Why are you trying so hard to fit in, when you’re born to stand out?” azaz hevenyészett fordításban “Miért próbálsz annyira beilleszkedni, ha egyszer arra születtél, hogy kiválj a tömegből?” Hát azért, mert az a biztonságos, az az egyértelmű, az az a helyzet, amikor hát hátnak, váll vállnak, lélek léleknek feszül, amikor nem emberek vagyunk, hanem együttesen egy embertömeg, és nincs többé magány.
Talán tényleg rossz évtizedbe születtem, és igazából hippinek kellett volna lennem.
*a szerkesztő jegyzete: Nagyon kíváncsi vagyok, hogy tényleg erre vágytam-e hét évvel ezelőtt. Könnyen lehet, hogy igen, de jelenleg nagyon meglepődtem. Mostanában nem vágyom se párkapcsolatra, se családra, se semmi hasonlóra. Sőt.
** Az egy nagyon rossz film, és még mindig nagyon szeretem. :)