Megmondom őszintén: választásundorom van. Nem csak ma, hanem amióta csak az eszemet tudom. Talán túl fiatal vagyok, és mivel nem éltem még azokban az időkben, amikor kötelezően el kellett menni szavazni az egyetlen jelöltre, nem tudom kellőképp értékelni a lehetőséget, hogy egy lepedőnyi papíron választhatok többféle beikszelhető karika közül. Az tényleg csak a legkevesebb, hogy ennek a listás-egyéni dolognak soha nem látom értelmét, mindig el is felejtem, hogy mire való, úgyhogy négyévente mindig megfűzök valakit, hogy mesélje el újra.
Miután a BM és Választási hivatal mindenféle tisztasági betét-gyártóknak is elárulja a nevemet és címemet, azon már a legkevésbé sem vagyok meglepve, hogy a teljes pártskála megtalált, mint “első választót”, kivéve, hogy nem első választó voltam, hanem már harmadik. Ugyanis szavaztam már az Európa Parlamentről meg a Kettős Állampolgárságról És Kórház-privatizációról is. Akkor bezzeg senki sem érezte szükségét, hogy levelezzen velem. Nem kaptam se hűtőmágneseket borítékban, sem pamfleteket, amelyek arról próbálnak meggyőzni, hogy a diákhitel így megy úgy.
Azt mondják, állampolgári jogunk, sőt, még inkább kötelességünk, hogy elmenjünk szavazni. Ezért én még nem mennék el. Mert nem érdekel. Egyrészt nincs nagy kedvem a két rossz közül kiválasztani a kevésbé rosszat. Másrészt bárki is nyer, a fele ország – mert lássuk be, elég kiegyenlített a mezőny – úgyis elégedetlen és boldogtalan, és eltökéli, hogy az eljövendő négy év tragikus lesz, és nincs mit tenni, túl kell élni valahogy. Hogy miért megyek el mégis? Mert a családom elvárja. A családom elvárja, hogy elmenjek, és arra szavazzak, amilyen szellemiségben ők engem mindig is neveltek. És ami ellen semmi kifogásom, csak ezt az egész idiótaságot, a kampányolást, a nagy tömegeknek való színpadról ordibálást gyűlölöm. Nekem mindegy, hogy melyik párt nagygyűlése, ha egy díszmajom kiáll a pódiumra, és a maga rajongóit és alattvalóit bűvöli el a szavaival, mindenképp rosszul viselem. És azt sem szeretem igazán, hogy rossz arcú emberek néznek rám minden plakátról az utcán, és hogy minden barátom és ismerősöm ennek a lázában ég. Fogadásokat kötnek arra, hogy ki jut be a parlamentbe, és ki nem. És túl sokan kérdezik meg, hogy “na és kire szavaztál?” Mert hazudni nem szeretek, így nem mondhatom azt, hogy nem szavaztam, de az sem jó válasz, hogy nem szeretném megmondani. Pedig nem szeretném megmondani. Mégpedig azért nem, mert az ilyesminek sokszor nagyon csúnya összeveszés lehet a vége. Ahogyan számtalan esetben az is. Szerintem, bármit is mondjanak a közvélemény-kutatók, az ún. “biztos pártválasztók” elsősorban érzelmi és családi alapon kötődnek ahhoz a párthoz, amelyikhez. Éppen olyan hiábavaló butaság ezen összeveszni, mint a valláson, vagy bármi olyan témán, amiről mindenkinek van véleménye, és amire mindenki érzékeny.
Nem lehetnek csak olyan barátaim, akik ugyanarra az oldalra szavaznak tizenöt generációig visszamenőleg, mint én. És éppen ezért nem fogom mondani, legfeljebb csendesen nem örülök, ha nem úgy lesz, ahogyan az én családom tizenöt generációig visszamenőleg szeretné. Tudom, elvileg nekünk, a fiataloknak kell szavazni, eldönteni a jövőt, mert nem a nagyszüleink, hanem a mi sorsunk múlik rajta… de én valahogy nem hiszem, hogy az én sorsom azon múlik, hogy milyen színű zászlókat lobogtatnak lelkesen. Éppen csak, hogy szavazni elmegyek. És nem azért, mert nekem fontos. Hanem azért, mert a családnak fontos. És ilyesmi dolgokon, ilyen apróságokon tényleg nincs értelme összeveszni pont velük.
Amikor már húsz perce várok a buszra, eszembe szokott jutni, hogy egyes emberek talán ott szavaznak, ahol laknak.* Hogy talán nem az az általános, hogy keresztül kell utazni az egész várost azért, hogy a bejelentett lakóhelyem szerinti választókerületben leadhassam a voksomat. Persze azért megvártam a buszt. Csak elgondolkoztam rajta.
Egyébként nem tudom, ki nyert, és nem is érdekel. Szeretném, hogyha ezen az egész eljövendő két hetet beárnyékoló cirkuszon túl lennénk, és nem ömlene mindenhonnan a “koalíció” és egyéb ronda szavak tömkelege. Alapítsanak kormányt akik akarnak, zárkózzanak be a parlamentbe, és tegyék magukat hasznossá. Csináljanak jó dolgokat. Adja az ég, hogy a Könyvfesztivált megússzuk politikai viharfelhők nélkül.
A választásoktól eltekintve szép napom volt úgy egyébként. Mármint attól kezdve, hogy szavaztam, egészen addig, amíg haza nem értem, és nem szembesültem vele, hogy a tévé egyfolytában százalékokat üvölt, ahelyett, hogy lerogyhatnék a kanapéra Halló, halló!-t nézni. Hát ki nem szarja le a százalékokat? Változtatnak talán a dolgok végkimenetelén? Az az érzésem van, hogy kenyér már nem jut a népnek, ezért kell sokszoros mennyiségű cirkusszal pótolni.
Több hónapos kihagyás után találkoztam ma végre Cs.-val. Fagylaltoztunk, sétáltunk, beszélgettünk, moziztunk, ettünk, fagylaltoztunk és beszélgettünk. Nagyjából ebben a sorrendben. Mintha nem cirka öt hónapja lett volna, hogy legutóbb beszéltünk. Ez a jó (többek között) Cs.-ban. Bármikor (már persze racionális keretek között bármikor) fel lehet venni a történések leejtett fonalát, és utolérni a történelem folyását. Ami azért csak jobb program, mint a választások végeredményén rágódni. Talán célravezető lenne egészen addig bezárkózni a lakásba, amíg ez az egész el nem múlik. Csak sajnálatos módon (?) néha kicsit dolgozni is kell. És félek, hogy hamarabb kell munkába mennem, minthogy ez a bolondokháza elmúlna. De nagyon várom már a napot, amikor az összes politikai témájú könyvet le lehet söpörni a legelső tárlóról, és kitenni a helyére valami szép kis irodalmat, vagy albumot, vagy bármit, csak ne rossz arcú politikusokat.
És egyébként is. Miféle demokrácia az, ahol az emberek fele minden egyes kormánnyal elégedetlen, és minden egyes ciklus alatt boldogtalan?
*a szerkesztő jegyzete: Nahát! 2014-ben, ha minden terv szerint alakul egyszer tényleg ott fogok szavazni, ahol lakom. Ez eszembe se jutott eddig.