Nyűgös vagyok és elkeseredett. Lehet, hogy egyikre sincs túl jó okom, de az élet egyik legfontosabb szabálya (amellett, hogy csokoládéra nem mondunk nemet, hogy soha nem veszünk könyvet teljes áron, vagy hogy ha két minden más szempontból egyenértékű dolog közül az egyik csíkos, a másik meg nem, akkor a csíkos jobb) az, hogy nem gyötröm magam plusz bűntudattal egyszerűen azért, ahogy érzem magam. Nem szekálom magam olyan kérdésekkel, hogy szabad-e és indokolt-e azt éreznem, amit, mert nem számít: és valószínűleg indokolt, merthogy a belső mechanikám ezt diktálja, akár racionális ez, akár nem.

Szóval nyűgös vagyok és elkeseredett, és mindkettőre számos okom van, még akkor is, hogyha ezek egyike sem valami jó ok.

Az egyik mindjárt az, hogy sikerült beszereznem egy remek, elsőosztályú svéd náthát. Ez nem olyan nagy tragédia, noha némiképp kellemetlen. De alapvetően, természetesen, egy kis nátha olyan sok kárt nem tud tenni bennem, csupán lehet, hogy kicsit fáradtabb és kicsit ingerlékenyebb vagyok tőle, mint lennék egyébként.

A másik az, hogy tele a hócipőm a lakás-szituációval, ami lényegében abban merül ki, hogy három olyan lánnyal kempingezek egy szobában, akiket alig néhány napja ismerek, akiknek az enyémtől radikálisan eltérő életritmusa van, és akik ugyan nagyon kedvesek, de napról napra fokozatosan kezdenek halálra idegesíteni. Nem érdekelnek a bulik, sem az, hogy vajon melyik fiú meleg és melyik nem, nem érdekel, hogy a legutóbbi bulin ki kivel táncolt, és később ki kivel távozott, hogy ki mennyire volt részeg, és így tovább. Nem érdekelnek az esténkénti kinek mennyi tiszta ruhája van még, és mit vegyek fel ma estére jellegű agonizálások, és egyáltalán: fáraszt a folyamatos csivitelés.

A harmadik az, hogy nagyon unom, hogy nemhogy sajátom nincs, de hozzáférésem sincs konyhához, hűtőszekrényhez, mosógéphez. Természetesen számos dologra alkalmas egy merülőforraló, az ablak kilincsére akasztott, szabadba kilógatott nejlonzacskó vagy éppen egy mosdókagyló, de akkor is. Komfortot szeretnék. És ha már itt tartunk, egy ágyat is szeretnék, nem pedig egy olyan matracot, amelynek az alsó oldala a hideg padló és a paplan alatti testhőmérsékletű én kölcsönhatása következtében minden reggelre merő víz.

A negyedik az, hogy a saját szobám kulcsát, mindezek ellenére, és annak ellenére is, hogy szerződés szerint február elsejétől az enyém lenne, rossz esetben nem kapom meg egészen következő hétfőig, ugyanis elseje szombatra esik, és olyankor nem dolgoznak a házinénik. Ennek fényében különösen kellemetlen, hogy a péntek reggel során el kell tűnnünk a kemping-szobából, ugyanis akárhogy is számolom, itt fellép három éjszakányi folytonossági hiány. És természetesen előfordulhat, hogy az illető, aki az eljövendő szobámban jelenleg lakik fogja magát, és kiköltözik előbb, és akkor fölvehetem hamarabb is a kulcsot, de ez az egész állapot egyszerűen kiborít. Nem bírom a bizonytalanságot.

Az ötödik az, hogy iszonyúan utálok bőröndből élni. És unom, hogy a puszta létfenntartás is ilyen logisztikát igényel: kinél van az egyetlen kulcs, mennyi ennivaló fér bele a hűtőszekrénybe (zacskóba), milyen gyakran kéne elmenni vásárolni, és így tovább.

A hatodik az, hogy noha elvileg már tanév van, nincsenek óráim. Nincsenek előadások, nincsenek gyakorlatok, nincsenek programok. Egyszerűen csak el kell foglalni magam, és ettől becsavarodok. Néha jönnek e-mailek a két-három hét múlva esedékes dolgok időpontjainak öt-tíz-tizenöt perccel történő eltolódásáról, amiket szoktam nyugtázni. De semmi! Semmi! Megbolondulok. Még egy tisztességes órarendem sincs. Valamennyi homályos sejtésem van az időbeosztásomról az eljövendő három hétre, de ez minden.

A hetedik az, hogy a tanszéki koordinátorom túszul ejtette a papírjaimat. Először elment Afrikába, aztán mióta visszajött, beteg, és nem megy be az egyetemre. Nyilván megpróbálom holnap is, hátha most ott lesz, de unom. Főleg azért unom, mert az ösztöndíj addig nem jön, amíg ezeket a papírokat haza nem küldtem az egyetemnek. És még akkor se jön azonnal, hanem majd harminc napon belül. Remélhetőleg. És mivel az összeg euróban érkezik, a számlám meg forintban van, ellentétben a költségeim koronában, még csak számolni se nagyon tudok vele addig, amíg meg nem érkezik az egész, és be nem fizettem az összes kötelezettségemet (konkrétan a lakbért legalább márciustól májusig.)

A nyolcadik az, hogy még mindig küszködöm azzal, hogy mi lesz a nyelvtanulással. A népfőiskolára megpróbáltam már több alkalommal is bemenni, hogy kérdezősködjek, de eddig soha nem engedtek be. Vagy nagyon rosszul csinálok valamit, vagy errefelé tényleg nem szeretik, ha az emberek személyesen intézik a dolgaikat, és jobban örülnek az e-mailnek. Ráadásul az egyetlen tárgy, amiből van órarendem, az pont hogy a félév második felében esedékes svéd: az egyik óra csütörtök este negyed nyolcig tart. A folkuniversitet svédórája természetesen csütörtök este negyed nyolckor kezdődik, és ha nincs is nagyon messze egymástól a két helyszín, annál azért messzebb van, minthogy teleportálni tudjak.

A kilencedik az, hogy unom az embereket. Aranyosak a nemzetközi fiatalok, tényleg. Kedvesek, közvetlenek, jóindulatúak, érdeklődők, vagy legalábbis jól hozzák a szerepüket. De ugyanaz a néhány ember napról napra, és mintha valamiféle karanténban lennénk, elkülönítve a bennszülöttektől, nehogy véletlenül kárt tegyünk bennük. El se tudom képzelni, hogy tudnék ebből kitörni. Lehet, hogy csak le kéne ülni valaki mellé a menzán, és szóba állni vele, akár svédül is, de ennyire még nem vagyok se bátor, se elkeseredett.

A tizedik? A programok, amiket szerveznek nekünk… integrálnak talán bennünket a svéd tanulóifjúságba? Integrálnak ám a fenét. Mindig csak a külföldieknek külön. Vannak sportcsapatok – foci, kézi, kosár, röplabda, tollas -, de mindegyikben megint csak ugyanazok az emberek. És a többi program? Bulik. És bulik. És további bulik. Házibulik, a hallgatói önkormányzat épületében tartott bulik, és szórakozóhelyeken tartott bulik. Késő esti időpont, túl hangos zene, sötét, magas átlagos véralkoholszint, számos lehetőség alkalmi szexuális kapcsolat létesítésére, és – döbbenet – ugyanazok az emberek. És azoknak, akik nem szeretik a bulikat? Akiket nem hoz lázba se a zene, se a sötét, se az alkohol, sem pedig az instant szex? Nos, lesz egy buszos kirándulás Lappföldre – megfizethetetlenül méregdrágán, ugyanazokkal az emberekkel, remek lappföldi bulikkal – és egy kétnapos hajókirándulás, ami egy kicsivel kevésbé méregdrága, és ahol a környező országokban tanyázó erasmistákkal együtt lehet egyfolytában bulizni a szokásos embereken kívül. Ó, és volt egy filmvetítés is – kiválóan alkalmas ismerkedésre. Már csak azért is, mert megint csak ugyanazok az emberek voltak ott. És volt egy társasjátékos délután is, ami véletlenül ütközött a filmvetítéssel.

Nagyon nem tetszik, hogy ez az egész így van. Hogy aki nem akar buliból buliba járni, annak nem kínálnak alternatívát. És nem mondom, hogy szervezzenek direkt nekem programokat, mert nem erről van szó, de ha elvileg a világ mindenféle pontjairól érkező, különféle kultúrákban otthonos, mindenféle személyiségű embert várnak ide, akkor miért csak egyféle típusra készülnek? Ennyire ritka lenne, hogy valaki jobban szeret csöndben és kis csoportban beszélgetni, mint ittasan ordítani?

Csak azért sem léptem be egyik diákszervezetbe se. Az alapján, amit az első másfél héten mutattak, ami elvileg a képességeik legjava, nem nyűgöződtem le a legkevésbé sem.

Mielőtt bárki is szóvá tenné a dolgot: igen, hisztis vagyok. Nyűgös vagyok. És dühös is vagyok, főként abból a megfontolásból, hogy a dühöt könnyebb levezetni, mint az elkeseredettséget volna. És azért is, mert amíg dühös vagyok, nem kell azon gondolkoznom, hogy vajon nagyon rosszul csinálok-e valamit, és hogy vajon most teszem-e éppen ezerrel tönkre magamnak a Rasmus-élményemet. Értem, tényleg értem, hogy ez az a pillanat, amikor feszegetni kell a határaimat, új dolgokat kipróbálni, meg ilyenek. De nem látom jól, mi a különbség a határfeszegetés és az önmagamon való erőszaktétel között. Miért kéne olyasmit csinálnom, amit utálok? Mégis rosszul érzem magam minden este, amikor buli van: ha elmegyek, akkor azért, ha meg nem megyek el, akkor azért, mert azt érzem, hogy most kimaradok valamiből, és hogy valamit nem tudok, amit mindazok, akik elmentek és képesek jól érezni magukat, tudnak.

Úgyhogy nincs nagyon mese, ki kell találnom, hogy mi a jó nekem. Hogy mihez van kedvem, és mi lenne nekem jó,  és megkeresni azokat az embereket, akik ezekre esetleg kaphatók. Állítólag ennek a városnak pezsgő kulturális és közösségi élete van: meg kell találnom, hogy az hol zajlik, és bele kell csobbannom. Biztos, hogy vannak itt olyan emberek, akiknek ha nem is pont én hiányoztam az életükből, azért tudhatnak helyet szorítani nekem. Biztos, hogy valahol van itt is hely nekem. Legfeljebb Mohamed feltápászkodik, és megkeresi, hogy hol lehet az a hegy.

Csak nem azért jöttem világgá, nem azért hagytam otthon a kész, kényelmes, biztonságos életemet, hogy most fél éven át nyomorúságosan érezzem magam.