A nevetés elvileg mindenre gyógyír, kiváló élettani hatásai vannak, meg ilyesmi. Mindenki nevessen minél többet, minél gyakrabban. A nevetség a hosszú élet titka. Minden bajra orvosság. A legjobb orvosság. Meg minden.
Azt figyeltem meg egy ideje, jó ideje, hogy nem nevetek valami sokat. Ez pedig igencsak meglepő, mert amúgy szeretem a viccet, és van is humorom, noha tény és való, hogy inkább hajlok az irónia meg a gúny felé, mint bárhová máshova. Mentségemre csak annyit tudok felhozni, hogy mindkettőnek gyakrabban vagyok én a célpontja, mint bárki más. Már csak azért is, mert ha én már jól kiröhögtem saját magamon mindent, akkor más már nem tud új gyengeséget találni. De nem erről akartam írni.
Arról akartam írni, hogy nem szoktam nevetni. Néha, főleg ha emberekkel vagyok, hogyha nagyon olyan a hangulat, hogyha fesztelenség van, hogyha sikerül elfeledkeznem a világról, szóval hogyha minden összejön. Egyébként meg kuncogni szoktam meg az orrom alatt vigyorogni-horkantgatni, meg ilyesmi. Olyan kis sznob, nem igazán nevető csak majdnem-nevető furcsa hangeffekteket hallatok, ami szerintem igazából inkább orrban történik, mint bárhol máshol. (Nem tudom, van-e ennek neve egyáltalán.)
Gyanítom, hogy ebben semmi egészséges nincs.
De arra jöttem rá a rádiókabarét hallgatva, hogy ez, a nem nevetés bizony nem feltétlenül az én hibám. Hogy egy csomó minden egyszerűen tényleg nem vicces. Egyik oldalról nézve örömteli fejlemény hogy megtörtént a sztendap-forradalom idehaza. Másik oldalról nézve ennek az intelligens vadhajtása még vagy várat magára, vagy csak nem jutott el a rádióig.
Nem vicces Reisz András palóc tájszólását utánozni, és ha tíz év alatt nem lett viccessé, akkor lehet, hogy lassan fel lehetne hagyni vele, mert nem fog. Nem vicces a postáson, a bolti pénztároson, a nyugdíjason élcelődni. A nyomorúság és kiszolgáltatottság felemlegetése nem vicces.
És azt is gyanítom, hogy ez részint meg mégis rajtam múlik, mármint a nem nevetés. Fantasztikus önfegyelemmel mérlegelem, hogy valami vicces-e vagy sem. Mert egy csomó minden csak közönséges, nem elég intellektuális, vagy egyszerűen buta. Vagy elcsépelt. És abban a humordömpingben, ami árad az emberre nap mint nap, magasra kerül a léc, mert annak, aminek ebben a tengerben meg akar látszani, nagyon jónak kell lenni. Nagyon eredetinek. Nagyon szellemesnek. Nagyon meglepőnek.
Mindig úgy szégyellem magam, amikor valami egészen jó viccnek tűnik, és én mégsem nevetek rajta. Nem is értem pontosan, hogy miért. Kicsit úgy érzem, hogy igazságtalan vagyok, hogy túl magasak az elvárásaim, vagy egyszerűen csak… szóval hogy az a szegény poén jobbat érdemelne nálam. Valaki olyat, aki tudja értékelni.
Na mindegy. Nem ezt akartam írni, de hát félúton elfelejtettem, hogy mit is akartam. Viszont legalább írtam valamit. Lesz majd ez még jobb is.
Viccesebb viszont lehet, hogy nem.