Abszolút szeretem a listákat. A listákban remekül lehet rendet tartani, remekül lehet őket hierarchikus sorrendbe tenni, alá- és fölérendelni. Egy jó listában úgy van rend, hogy közben az egész világ gond nélkül belefér, márpedig ezek külön-külön is kiváló kvalitások.
Azonban egy jó ideje mindig némi gyanakvással szemléltem az úgynevezett “to do” listákat, pedig erre alapvetően semmi jó okom nincsen, hiszen jól rendszerezett, áttekinthető lista, amelyik ráadásul segít hatékonyan időt szervezni. És mégis, mégis, valami megmagyarázhatatlan oknál fogva egészséges, három lépésnél némiképp tágabb távolságtartással szemléltem a dolgot.
Aztán úgy alakult, hogy gazdagodtam egy nagyon cuki kis táblagéppel öregedésem alkalmából (Alfrédnak hívják, azok kedvéért, akit az ilyesmi érdekel), és gondoltam, hogy soha ennél jobb alkalom arra, hogy új szokásokra tegyek szert és rendet tegyek az életemben.
Rászántam egy órát, átbogarásztam, hogy mit írnak a megmondóemberek, mik a legjobb alkalmazások ilyen célra, aztán kiválasztottam egyet, amelyik szép piros (és ha kiderül, hogy nem piros, csak rosszul emlékszem, akkor nem piros), és elkezdtem feltölteni adatokkal. Például olyan adatokkal, hogy svéd házi feladatok, fogalmazások, zárthelyik, kiselőadások, fordítandók, szóval csupa ilyen iskolás marhasággal. Könyvek, amiket el kell olvasni, beadandók vagy egyéb írásművek, amiket meg kéne alkotni, projektmunkák, csoportfeladatok. Minden, amihez határidőt lehet fűzni. Ez a feltöltés már jóval tovább tartott egy óránál, és végül nem is értem teljesen a végére.
Amikor ugyanis csak megtekintettem előnézetben az eheti teendők címszó alá eső listát, és nem fért el görgetés nélkül a képernyőn (és igazán nincs nagy betűvel írva), hitelen elment az életkedvem.
Még dolgozom a visszaszerzésén. Az egyik ötletem az volt, hogy felveszek egy csomó mindent, amit már teljesítettem, hogy lássam, hogy milyen ügyes gyerek vagyok. A másik ötletem az volt, hogy eszem annyi csokoládét, hogy cukor-indukált kábulatba esem, és nem kétségbe. A harmadik ötletem az volt, hogy összekicsinyítem az ablakot, hogy csak három-négy tétel látszódjék egyszerre, és akkor nagy erőkkel nekilátok az elpusztításuknak.
Egyelőre még vacillálok a három lehetőség között. És erősen az az érzésem, hogy jobb az ilyesmi, áthatolhatatlan falként tornyosuló szörnyűségeket inkább csak tessék-lássék fejben tartani, nem csinálni belőle látható, testet öltő Ellenséget.