Laxness vicces csávó. Ez a meglátásom. És valószínűleg volt valamiféle fejlövése arról, hogy a fiatal lányok elutaznak a nagyvárosba, ahonnan terhesen mennek haza, és különösebben még csak nem is szégyenkeznek a dolgon. De azt hiszem, ezzel véget is értek a hasonlóságok az A jó papkisasszony és Az északi lány, azaz Ugla között. (Igen, tényleg Uglának hívják a címszereplőt, legalábbis a magyar cím szerinti címszereplőt, és igen, tényleg baglyot jelent. És igen, beszélő név, amennyiben ő az egyetlen az egész regényben, aki lát a sötétben, és akinek van esze. És igen, ez a címszereplős egy rossz vicc volt a részemről, ami arra utal, hogy a regény eredeti címe jó közelítéssel Atomtámaszpont volna magyarra fordítva.)

Na de. Na de.

Mesélek kicsit Ugláról, az lesz a legjobb. Részint azért, mert ő regény narrátora, és mindent az ő szemén át látunk, részint meg azért, mert annak ellenére, hogy az ő szemén át látunk, ő az egyetlen figura, akiről egészen komplex képet kapunk. Adott tehát ez a lány, aki északról jött, faluról, egy egyszerű, kevéssé iskolázott, ámde annál élesebb eszű, tenyeres-talpas, de mégis vonzó teremtés, akinek, mint egy bekezdéssel ezelőtt említettem volt – a regényben egyedüliként – meglepően a helyén van az esze.

Ugla papájának az a rögeszméje van, hogy templomot kéne építeni ott a közelükben, ahol se templom nincs, se hívő emberek, és a körzeti képviselő végül mégis a templomépítés kampányígéretével jut be a parlamentbe. És Bui Arland, a képviselő háza lesz az, ahol Ugla cselédlányi állást kap, így beköltözhet a városba, világot láthat, tapasztalatot szerezhet, és megvalósíthatja álmát, hogy orgonálni tanuljon, így majd a megépült templomnak ő lehet a kántora. De mindaz, amit Reykjavíkban tapasztal, akár házon belül, akár házon kívül, a legnagyobb jóindulattal sem tekinthető normálisnak.

Laxness ismét előveszi a mókazsákot, és szórja belőle számolatlanul a karikatúrát: az infantilis, a Csengetett Mylord Poppyját idéző, hisztérikus, divatmajmoló anyát, a tehetetlen, töketlen, és minden gerincet nélkülöző apát, a lehetetlen becenevekre hallgató gyerekeket, a betépett filozófus orákulum Orgonistát és barátait, az isteneket, akik valamiféle maffiában tevékenykednek, a kéjnő Kleopátrát, a kommunista sejt tagjait, a boltoslányt, a rendőröket… mindenkit. Beleértve igazán mindenkit, aki nem Ugla.

(kép innen)

Eddig gyönyörűen úgy néz ki, mintha valami rettenetesen didaktikus, nevelő célzattal az emberiség elé jó példát állító erkölcsnemesítő olvasmány volna, ugye? De a látszat, mint oly sok másik esetben, most is csal.

A második világháború utáni Izlandon járunk, ahol az USA jó pénzért szeretne katonai támaszpontot, lehetőség szerint békeidőben és háborúban, defenzív és esetleg offenzív bevetésre is alkalmas atomtámaszpontot létesíteni. Az emberek az utcára vonulnak tüntetni, és a haza kiárusítását nehezményezik. A politikusok hazudnak. A vagyonos réteg semmiről sem vesz tudomást, fel se tűnik neki, hogy van odakinn egy világ, amelyikben közélet történik, túlságosan leköti őket a mindennapi életük fényűzése, a gépeik, a szenvedélyeik, a mulatozás és az alkohol. Ugla pedig ebben a világban jár-kel, gazdagéknál van napközben, esténként az Orgonistánál összegyűlő elmebeteg értelmiséggel cimborál és zenén kívül filozófiát tanul, időnként pedig a kommunista sejt ülésein találja magát, ahol nem nagyon tud mit kezdeni magával az unalomtól, és néha elszundít.

Az egész történet végtelenül abszurd, úgy egyébként, és végtelenül bizarr. Nem mindig világos, hogy mi történik és miért, hogy ki kicsoda, mi micsoda, és hogy Mi Ez Az Egész Úgy Egyáltalán. De az a mulatságos benne, hogy ez igazából nem zavaró. Maga a szöveg csupán szemléletes leképeződése annak a tarkabarka, átláthatatlan káosznak, ami elvileg a cselekményt ábrázolja.

Mesélhetnék a cselekményről, de nem is tudom, hol kezdjem: annál, amikor a rendőr hazakíséri Uglát, aki a kapuban jön rá, hogy nem találja a kulcsát, és hazamegy a rendőrrel, hogy vele töltse az éjszakát – és aztán reggel a kabátzsebében rábukkan a kulcsra? A ház asszonyánál, aki a földre veti magát és hisztériázva csapkodja a padlót, hogy Amerikába akar menni? Az költő hamvainál, amelyeket a hazaszeretet nevében elhozatunk Dániából és Izlandi földbe temetünk? Az isteneknél, akik Cadillackel járnak? A Didinek és Bubunak szólított gyerekeknél, akiket anyjuk távozása után más, nem kevésbé abszurd neveken szólítanak? A templomnál, ami megépül végül, és pontosan annyi ideig működik, amíg Ugla gyermekét megkeresztelik benne, aztán gondosan lelakatolják a kaput, mert tudják, hogy nem lesz rá többet szükség?

Remélem, nem kell megmagyaráznom, miért nem akarok ebbe nagyon mélyen belemenni. Akinek van agya, érti és látja, hogy a felfoghatatlan káosz és a valóság elől menekülés nem csupán az ötvenes évek sajátja volt, hogy az, hogy mi történik egy országgal, és a benyomás, hogy minél hangosabban mondják a nagypolitikában, hogy mennyire a haza érdekeit tartjuk szem előtt, annál valószínűbb, hogy pont ennek az ellenkezőjét teszik, nem feltétlenül izlandi specialitás. Szóval mindezt igazság szerint nem érzem nagyon úgy, hogy magyarázni kéne.

Amibe viszont mégis belemennék az maga Ugla. Ugla, a lány, aki annak ellenére is, hogy megtörténik vele a legrosszabb, ami hajadonnal történhet, hátasságon kívül teherbe esik a nagyvárosban, és leányanyává válik, nem lesz mégsem megesett nő, nem lesz mégsem reménytelen, tragikus hős. Egész végig a maga ura marad, nem hódol be, nem hagyja, hogy megmentsék, köszöni, nem kér a segítségből. Vele van a józan paraszti esze, vele van az ehhez tartozó erkölcsi érzéke, átlát a manipuláció pókhálóján, megteszi, amihez kedve van, és nem engedi ki a kezéből a gyeplőt egy pillanatra sem. Nem kell neki se pénz, se dicsőség, se menekvés, se hírnév. Köszöni szépen, de ő nem akar más lenni, mint Ugla, tenyeres-talpas északról jött parasztlány, aki tudja, hol a helye a világban, és aki majd akkor megy feleségül a gyereke apjához, amikor ő akarja, és nem akkor, amikor az beállít a pofátlanul nagy amerikai autón, dollárkötegeket lobogtatva, és azt ígéri, hogy majd ő mindent megold.

Mert ez a lényeg. Itt ez a lány – vagy itt ez az ország -, erős, kemény, eszes, két lábbal a földön álló, akit nem lehet zavarba hozni, nem lehet megszégyeníteni, nem lehet megvásárolni, nem lehet megalkuvásra kényszeríteni; aki a sagákból merítkezve mindig tudja, mi a helyes, és nem is fél megcselekedni. És bír mindezen tulajdonságokkal úgy, hogy közben nem válik egy sekélyes, hibátlan, fanfictionbe illő Mary Sue figurává, hanem emberi marad és esendő.

És ez nekem piszkosul tetszik.

Még akkor is, hogyha a könyv maga finoman fogalmazva is furcsa, a cselekmény finoman fogalmazva is hézagos, és ha a szereplők és a motivációik finoman fogalmazva is kiismerhetetlenek.

Ez a lány, ez az eszmeiség, ez a fajta iróniába, szatírába és gúnyba burkolt, mégis igazán őszinte hazafias kiáltvány, ez nekem bizony piszkosul tetszik.

Halldór Laxness
Északi lány
(1948)
Magyarul: Táncsics, 1959
212 p.
Fordította: Sárközy Elga