Nem állíthatnám, hogy amióta csak belekezdtem ebbe az izlandi prózás dologba, mindig minden a legteljesebb mértékben evidens volt, és érthető és tiszta. Illetve akár állíthatnám is, csak nem volna igaz. Igen gyakorta vagyok tanácstalan, de rendszerint mire eljutok odáig, hogy írnék a könyvről, van valami sejtésem róla, hogy mit is gondolok, és képes vagyok végigvinni egy komplett gondolatmenetet, aminek legalább marginálisan van köze a könyvhöz is.

Ezúttal azonban még ezt sem merem megígérni, mert nem vagyok benne biztos, hogy értem, mi történik. Pedig a terjedelem szokás szerint nem nagy, és a cselekmény sem olyan iszonyatosan elsöprő. Csak van valami a hangulatban, van valami a kontextusban, van valami ebben a világban, amelyikben játszódik, amit nem ismerek és nem értek. Sok helyütt magyarázatot vártam volna, úgy éreztem, hogy hiányzik valami esszenciális, valami olyasmi, ami kulcsot adhatna ahhoz, hogy rájöjjek, hogy ez meg mi volt.

Vicces módon egészen konkrétan meg tudnám mondani, hogy hol szerettem volna, ha megerősítenek: hogy hogyan működik egy taxiállomás, mit jelent az, hogy felakasztja valaki a számát, hová akasztja és miért. Hogy mi köze a szeszcsempészetnek a taxizáshoz, és hogy ez hogy működik, és honnan szerzik a taxisok az illegális töményet. Ezeket, meg ezekhez hasonló konkrétumokat szerettem volna, ha valaki szépen elmagyaráz, és nemcsak feltételezi, hogy úgyis értem. Mert természetesen értem, el bírom képzelni, meg abba is bele tudok nyugodni, hogyha valamit mégsem értek, hiszen teljesen mellékes, díszletbe illő dolog. De attól még nagyon szeretném, ha megmagyaráznák. Szeretem, ha a szöveg tisztességes, és nem hagy dolgokat a levegőben lógni.

Annyiban feltétlenül biztos vagyok, hogy ötvenes évek vannak, világháború utáni évek vannak, és mindenütt ott van az ellenséges és fenyegető Amerika: mindenki amerikai autót vezet, mindenki az amerikai támaszponton szolgáló amerikai katonák pénzéből él. Belső ellenség. Szesztilalom és szeszcsempészet, naiv szerelem, ilyesmi. Ha film lenne (ez nem jó megközelítés, mert volt belőle film, csak nekem nem volt hozzá szerencsém) az a fajta volna, ami elvileg fekete-fehér ugyan, de inkább fekete, esik az eső, minden nedvesen csillog és mindenki dohányzik. Ezt hívják noirnak? Azt hiszem, igen. Ami ráadásul mintha megint csak amerikai műfaj – vagy nem az? Jelen bejegyzés kedvéért az lesz, mert ettől még tudathasadásosabb, még furcsább ez a kis könyv.

Százhúsz oldal sötét és depresszió. Meg reménytelen, első pillanattól tragédiát ígérő szerelem: egy olyan nő, aki nagyon más súlycsoportban játszik, mint ez a mi kis szegény 79-es számú sofőrünk, ez a Ragnar. Hiszen van neki neve, de mégsem fontos az, ő csak egy a taxisofőrök közül, véletlenül pont a hetvenkilences számú, de ennek voltaképpen semmi jelentősége. Csak egy a tömegből. Ragnar ráadásul vidéki kisfiú, akkor is, ha szeszcsempész, akkor is, ha állása van és egzisztenciája, szerelmes és naiv. Gogó pedig kétségkívül nagyragadozó, férjes asszony, aki szeretőt tart, nagyvilági nő, mesteri manipulátor.

(kép innen)

Már az is árulkodó, ahogy megismerkednek: a 79-es egy késő éjszakai vagy kora hajnali fuvart vállal az amerikai bázisra Keflavíkba, és visszafelé jövet megpillant egy nőt és egy lefulladt autót. Kölcsönadja neki a tartalék ékszíját azzal, hogy majd ha visszaértek a civilizációba, akkor visszaadja. Mindenki nagy meglepetésére a nő már másnap jelentkezik a taxiállomáson, és azt javasolja, hogy Ragnar igazán meglátogatná személyesen, akkor lerendeznék a tartozásaikat. Itt kezdődik ez az egész, rendkívül furcsa és féloldalas romantikus história.

És ezután… hát, megmondom őszintén, nem értem igazán. Mármint a fiú szerelmes, és szinte odaköltözik a nőhöz, de hétvégenként el kell jönnie, és olyankor szenved. Néha úgy érzi, hogy bizonyítania kell az érzelmeit, és akkor nagy férfiasan elmegy vadászni, hogy aztán döglött madarakkal próbálja lenyűgözni a nőt. (Lehet, hogy azt sem értem, hogy működik a szerelem, ezért nem fogom fel a dolgot?)

Akárhogy is. Van ez a Ragnar, aki sodródik az életében, mondhatnánk, hogy elég céltalanul, egyik napról a másikra él, napi döntéseket hoz, és nem foglalkozik túl sokat se múlttal, se jövővel. A szülei írnak neki időnként, ő időnként válaszol is nekik, és a fejét csóválja, amikor azt olvassa, hogy a nagyanyja szeretne gyakrabban hallani felőle. Hiába, a nagymamák már csak ilyenek. Nem politizál, nem törődik sokat az amerikai katonákkal, amíg vannak, addig legalább százhetvenöt koronáért kap fuvarokat Keflavíkba és vissza. Tejet meg levest eszik a taxiállomás büféjében, Gudmundur barátjával sakkozik, időnként alkoholt árul, éjszakánként pedig Gogóval pajkoskodik.

Aztán egyszer csak kiderül, hogy ez az élet illúzió. Mondjuk. Vagy legalábbis kiderül, hogy Gogó a férjén és Ragnaron kívül esetleg még más vasakat is tarthat a tűzben, és hogy nem fog feleségül menni a taxisfiúhoz ha esetleg a nagybeteg férje mégis meghalna. Megromlik a viszony a sakkozópajtás Gudmundurral is, aki pont a fentiekre próbálta egyszer-kétszer korábban is figyelmeztetni Ragnart. Szóval ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgot, a felszínes világról az első ütésre lepattogzik a festék, és rögtön kiderül, hogy nem volt alatta más, csak szappanbuborék.

És erre hogy reagál az ilyesmire egy fiatal vidéki fiú? Természetesen alaposan leissza magát, majd padlógáz, és irány haza, vidékre, a szüleihez. És aki azt hiszi, hogy ennek az autózásnak lehet jó vége, annak üzenem, hogy olvasson izlandi irodalmat, az majd kigyógyítja az ilyesmiből.

Na.

Indriði G. Þorsteinsson
A 79-es sofőr
(1955)
Magyarul: Európa, 1959
125 p.
Fordította: Bernáth István