Akiknek nagyon hosszú az emlékezetük, azok talán tudják, hogy amikor annak idején, 2004 áprilisában, elkezdtem a két mondatos blogot, a következő bejegyzéssel indítottam:

“Még nincs macskám. De kell.”

Csodával határosan alakult az egész história: éppen csak megfogalmazódott bennem akkor az igény, fél év macskátlanság után, és már másnap délután feltűnt az utcánkban az állatbolt kirakatában egy “kiscicák ajándékba elvihetők” hirdetés és egy telefonszám. Néhány napon belül besétált az életembe egy maroknyi narancsvörös szőrgombóc.

Ez a maroknyi szőrgombóc ma lett volna tizenkét éves.

Nem tudta kivárni. Hamarabb adta fel, mint én, de kivárta, amíg képes voltam én is belátni, hogy nincs már mire várni. Néhány héttel ezelőtt nem bírta tovább.

Nem akarok arról az utolsó, januári reggelről írni. Nem tudom, hogy el fogom-e tudni valaha is felejteni, hogy kitörlődnek-e a fejemből azok a képek, azok a hangok, azok a szavak, amiket mondtam és amiket nekem mondtak, vagy sem, de ha esetleg mégis, akkor nem akarom, hogy le legyen írva.

Nem akarok az azóta eltelt hetekről sem írni, arról, hogyan vágnak falhoz teljesen váratlan dolgok. Hogy mikor hazajövök, azonnal keresi a tekintetem, honnan bukkan elő. Hogy mikor este lámpát oltok, hallom, hogyan kocog föl a lépcsőn, hallom, hogyan nyikorog az ajtó, amikor bejön és várom, mikor landol mellettem az ágyban. Hogy állandóan kétségbeesett nyávogást hallok a legkülönfélébb helyekről, és szaladnék megmenteni. Hogy a szemem sarkából állandóan látom felbukkanni.

És végképp nem akarok arról írni, amit az emberek vélhetőleg jó szándékból, de borzasztóan tapintatlanul és átgondolatlanul kérdezni szoktak: hogy mikor lesz majd másik macskám. Az ember nem tudja és nem is akarja lecserélni egyiket a másikra. Nem pótolható alkatrészről van szó. Lehet, hogy lesz még macskám életem során, de nem most. Nem a közeli jövőben. Nem helyette.

Arról az utolsó estéről akarok írni, és még inkább arról a tizenkét évről, ami azelőtt történt.

Azt szoktam mondani, hogy minden macskának általában egyetlen jó tulajdonsága van. Volt már kedves macskám. Volt már okos. Volt olyan, amelyik helyes kiscicákat tudott szülni. Igaz persze, közülük egyik sem volt igazán az én macskám, csak a családé, vagy a családban valakié. De Parker hozzám tartozott és én hozzá. És Parker szép volt, ebben állt az ő kiválósága, és mivel ezt tudta is magáról, nagyon tehetségesen tudott pózolni fényképekhez.

Nem volt kedves vagy barátságos természete, különösebb ügyessége vagy jó kedélye. Se bátorsága. Hajlama erőszakos követelőzésre és lappangó zsarnoki tendenciái annál inkább. A hasában pontosan jelezte a vekker, mikor üt vacsoraidőt az óra. Mérhetetlen megvetéssel viseltetett a csukott ajtók iránt. Még nevet se sikerült találni neki bő hét évig, olyan lehetetlen fenevad volt, és semmi sem passzolt rá. Aztán egyszer fölpróbáltam rá tucatnyi elvetélt próbálkozás után a Mr. Parkert, és az hirtelen működött, attól kezdve volt neve. De gyönyörű volt és fotogén.

Azt nem tudom megmondani, hogy szeretett-e, vagy csak azt várta, hogy megvédelmezzem a világtól és ellássam az igényeit, de az biztos, hogy ragaszkodtunk egymáshoz. Volt közös történelmünk, életünk legnagyobb részét egymással töltöttük, és mindent együtt csináltunk végig. Azt feltétlenül tudta, hogy egy csapat vagyunk. Mert piszkosul egy csapat voltunk. Egy csapat voltunk akkor is, amikor nem akart a padlón át közlekedni, és hívta a kompot, hogy a komp vállán ülve közlekedhessen át egyik szekrényről a másikra, vagy a lépcsőről az ablakpárkányra. Egy csapat voltunk akkor is, amikor mindenáron bele akart javítani valamennyi fordításomba az évek során, valamennyi egyetemi beadandómba, de olykor még az emailekbe is.

Annyira egy csapat voltunk, hogy azt is megbeszéltük már annak idején, ráadásul nem is egyszer, hogy a macskák is halandók, és ha eljön majd a nap, amikor mennie kell, az hogy legyen: hogy ugyanúgy odafekszik mellém szépen az ágyba, ahogy mindig is szokta, és reggel majd nem ébred fel. És hogy ez ugyan veszettül fog fájni, és bele akarok majd pusztulni, de ezerszer-milliószor inkább így, minthogy egyszer csak nyomtalanul eltűnjön, vagy kivasalva kaparjam föl az úttest közepéről a ház előtt, hogy egy vérszomjas kutya szedje szét, vagy hogy hónapokig nézzem, hogyan szenved, és nekem kelljen dönteni. Megbeszéltük. Elég sokszor az évek során. Néha szóban, néha csak nézéssel, gondolattal, de megbeszéltük. És tudtam, hogy megértette.

Nem vagyok hajlandó mentegetőzni azért, hogy ilyesmit írok: hogy megbeszéltem a fontos dolgokat a macskával és hogy megértettük egymást. Így volt. Akivel az ember tizenkét évig együtt él, azzal értik egymást, akkor is, ha történetesen nem tartoznak ugyanahhoz a fajhoz.

És onnan is tudom, hogy megértette, mert megtette nekem, amit kértem tőle. Lehet, hogy az évek során sok hülyeségben egymás idegeire mentünk, sokszor a legkevésbé sem érdekelte, hogy mit szeretnék, hogy többször idomított ő engem, mint ahányszor én neveltem őt, de az igazán fontos dolgokban odafigyeltünk egymásra. Kölcsönösen tudtuk, mit akar a másik, és hacsak nem volt az a nagyon ritka eset, amikor igazán jó és megalapozott okunk volt rá, hogy ne tegyünk neki azonnal eleget, akkor ugrottunk. Ő is, én is.

Beteg volt. Valószínűleg hosszabb ideje már, de nem volt feltűnő. Végül nagyjából két hét alatt futott le a viharos leépülés. Sokat aludt mindig is, de most elkezdett nem kelni föl. Válogatott már egy ideje, de most elkezdett egyre kevesebbet enni, az utolsó napokban pedig már semmit. Lelassult a mozgása, és alig tudta vonszolni magát egyik helyről a másikra. Láttam rajta, hogy rossz neki az ölelgetés, rossz neki a simogatás, ha tűri is. És egyszer csak elkezdett az is látszani rajta, hogy elég volt neki. Félek, ő is pont annyira látta rajtam, hogy én mit gondolok, mint én őrajta, ezért is tartott ki addig, ameddig.

Utolsó este, mikor még lefekvés előtt ránéztem, hogy mi újság, váratlanul felpattant és odaszaladt hozzám. Átfutott a fejemen a hülye naiv gondolat, hogy talán hirtelen jobban lett, hogy elkezdtek hatni a gyógyszerek, és biztos éhes lett a több napos koplalás után, de amint meglátta, hogy elindulok kajáért, rémülten spriccelt el tőlem, mintha megütöttem volna. Bocsánatot kértem. Odajött újra, két lábra állt, kérte, ahogy mindig is kérte, ha azt akarta, hogy vegyem fel. Megbeszéltünk mindenféle bizalmas dolgokat. Bizalmasan. Végül nagy sokára visszafektettem a kuckójába, mert nem tudtam már mi mást csinálni, és lefeküdtem aludni.

Azóta nem aludt velem, hogy hazaköltöztem Svédországból. Előtte még szinte kivétel nélkül, abszolút rendszeresen nálam éjszakázott, utána már csak nagyon ritkán, alig néhány alkalommal. De amikor még szokása volt, akkor is csak bejött a szobámba és figyelt. Azt mindig megvárta, míg lekapcsolom a lámpát, és csak akkor hallottam, hogyan huppan le négy tappancs a fotelból, hogyan teszi meg azt a pár lépést az ágyig, és éreztem, ahogy felugrik és elvackol a párnám mellett, fejével a tenyeremben, hátát a vállamnak vetve. Soha nem jött lámpaoltás előtt. Csak sötétben, diszkréten, nehogy valaki még meglássa.

Amikor aznap este lekapcsoltam a lámpát, biztos voltam benne, hogy csak érzékcsalódás lehet, hogy lépteket hallok a lépcsőn. És az ajtó megnyikordulását. És a szőnyeg csusszanását. És hogy végighullámzik a becsapódás nyomán a matrac, és ahogy odafészkel abba a gödörbe a matracon, amit ő feküdt ki az évek hosszú során. Reggel vettem észre először, noha már évek óta ott volt, hogy pont a feje fölött lóg a szekrény oldalán a tábla: “Minél több embert ismerek meg, annál jobban szeretem a macskámat.” Mint a múzeumban, hogy mindenki lássa, a műtárgy és a felirat összetartozik. Összekucorodott, összekucorodtam és aludtunk.

És tudtam.

Tudtam, hogy csak egy oka lehet annak, hogy utolsó erejével felmászott az emeletre, felugrott az ágyra, és odajött. És kimondhatatlanul hálás voltam neki érte.

Végül kibírta reggelig. Megvárta, míg fölkelek.

Annál tovább nem tudott már várni.

Mondhatnék mindenféle banális dolgot. Nem mondok. Nincs hozzá erőm, és nincs is rá szükség. Tudom, hogy az életét kell ünnepelni, és nem a halálát siratni, és többnyire így is teszek. Borzasztóan hálás vagyok Parkernek, hogy velem élte le az életét, attól kezdve, hogy egy tizenkét évvel ezelőtti áprilisi napon kivettem a szállítóból a mamája mellől és a tenyeremben tartottam, egészen mostanáig. Hogy a hasonlóan barátságtalan, cinikus, morcos természetünk ennyire jól összetalálkozott. Nem kívánhatom jó szívvel, hogy bár élt volna még tovább, mert nem volt az már jó macskaélet. Hogy kivette a kezemből a döntést. Nincs kire haragudnom, és nincs mit megbánnom. Ráadásul tényleg mindent jól csinált, egészen a legvégéig. Egészen odáig, hogy az ölemben halt meg.

Néha-néha mondtam olyat az elmúlt tizenkét év során, legtöbbször persze csak négyszemközt és csak neki, hogy a világon a legeslegjobban őt szeretem, hiszen ki mást (és bocsáttassék meg nekem, hogy a gügyögés többi részét nem idézem). Hogy ilyesmit mennyire helyénvaló mondani egy macskának, nos, ebbe inkább ne menjünk bele. De egy azért biztos: a legegyértelműbb, legvilágosabb, legőszintébb, játszmáktól és egyéb hülyeségektől mentes kapcsolatom vele volt. És képes volt fölvenni azt a szeretetadagot, amit napi rendszerességgel rázúdítottam, és ami most gazdátlanul kering itt körülöttem, átszelel a macska alakú űrön, ami támadt bennem, és nem tudom hová odacsapni – és talán ezért fáj most ennyire a magány.