Az írásbeli záróvizsgák után, a szóbeli előtt. Még fáradt vagyok, de már nem csontig hatóan, nem úgy, hogy azt higgyem, soha az életben nem leszek túl rajta. Még nem rettegek, csak kezdek ideges lenni. Azt is inkább csak fejben, nem gyomorban.

Nem tudom, hogyan és merre tovább. Ha minden terv szerint megy – és azért elég nagy baj lenne, ha nem menne terv szerint -, akkor idén nyáron lesz egy diplomám. Harmincévesen. Van ez így. Nem kell elkapkodni a dolgokat. Nem kell mindig, mindenhová az állítólag legrövidebb, állítólag legegyszerűbb, nyílegyenes úton elérkezni. Úgyse az a szokásom.

Mindebből viszont az is következik, hogy az idén nyár után elkövetkező időkről nagyon keveset tudok, vagy akár csak sejtek. És mivel félek az ismeretlentől meg a bizonytalantól, és még nem tudom, mi lehetne a következő kaland, amibe fejest kéne ugrani, hát leginkább visszafelé nézegetek. Erre az elmúlt négy évre, erre az egyetem című kalandra, azokra a tanulságokra, amiket le lehetne vonni. És amiket le is szeretnék vonni. És amiket talán le is fogok vonni.

Már csak ilyen vonogatós hangulatomban vagyok.

Úgyhogy elsőként mindjárt itt egy remek életbölcsesség, amire sikerült szert tennem: ha egy mód van rá, egyazon héten, két különböző szakon ne írjatok záróvizsgát, mert rossz dolog. Még akkor is rossz dolog, hogyha az egyik műsoron kívüli. Nem is annyira fejben meg tanulásban (abban is persze), hanem érzelmileg, idegileg, lelkierőben. Sok az a jóból.

Aztán majd vonogatok még. Ha mást nem, akkor a vállamat.