Igen, tudom, hogy régen volt a legutóbb. Majdnem egy hónapja, hogy eljöttem már, és igazán megtehettem volna korábban is, hogy bejelentkezem. Nem tettem, és ennek van mindenféle oka.

Bezzeg két éve, ugye. Csakhogy. Két éve egy másik kaland volt, Rasmus volt és egyetem; ugyanez az ország de annyira másik közeg, másik világ, másik élet, amennyire csak lehet. És persze másik nyelv. A nyelv. De arról majd később. (Nem ma később, ebben a bejegyzésben később, hanem majd máskor később. Egy másik alkalommal.) Két éve sok minden másként volt, talán minden másként volt, ami csak másként tud lenni, engem is beleértve. Két éve vadul írtam az első napokban folyamatosan, a totális kétségbeesés legmélyebb bugyraiba zuhanva, kapálózva, az utamat és a helyemet keresve, kényszeresen és sürgősen szavakat rendelve mindhez.

Most sokkal nehezebben jöttek a szavak. Most egészen sokáig nem tudtam – sőt, most is csak módjával tudom -, hogy mit gondolok egyes dolgokról. Nehezen találom a gondolataimat. Nehezen találom a véleményemet. Nehezen találom saját magamat. És persze az első két hetemet gyakorlatilag kómában töltöttem, nemcsak a nyelvi és kulturális sokk miatt, hanem a teljesen szokatlan mértékű és típusú szellemi megerőltetés okán is. (Csak emlékeztetőül: egész álló nap mindenki egy olyan nyelvet beszél velem, és én is olyan nyelvet beszélek velük, amit éppen csak három éve kezdtem el tanulni.) Amikor végre kiszabadultam az iskolából, lélekben száguldottam vissza a szobámba, míg a testem csak vonszolta magát, mint egy rokkantnyugdíjas versenycsiga. Amikor végre sikerült minden porcikámnak megérkezni, egy betonpillangó kecsességével zuhantam be az ágyba, ahonnét éppen csak annyira keltem ki, hogy elmenjek két és fél órával később vacsorázni, és utána vissza az ágyba. A veszettül kényelmetlen ágyba, úgy mellesleg.

Szóval a végső kétségbeesés mélységes bugyraiban meg az út- és helykeresésben nincs hiány most sem. Csak most máshogy osztottam be az erőforrásaimat.

Most járok a negyedik hét közepén. Már képes vagyok estig ébren maradni. Már teljesen automatikusan azokban az időpontokban vagyok éhes, amikor kajaosztás van (reggel 7, dél, délután fél 5). Elkezdtem megtanulni az osztálytársaim nevét, és azokét az emberekét, akikkel együtt lakom az internátusban. Van három nagyon sztereotipikusan svéd lány – magasak, szőkék, karcsúak, kékszeműek, csinosak -, akiket most már többé-kevésbé magabiztosan meg tudok különböztetni. Sportot űzök belőle, hogy rendszeresen másik emberekkel ülök le ebédelni, noha ennek megvan az a kockázata, hogy ugyanazokról a dolgokról kell újra meg újra beszélni, és ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, és hogy ettől néha-néha sikítani támad kedvem.

Lassanként elkezdett a dolgoknak értelme lenni, az új életemnek kialakulni a körvonalai. Nem minden zökkenőmentes. Nem minden magától értetődő. De alakul.

Egy random kép a környékről, hogy az is legyen a bejegyzésben

És teljesen váratlan dolgokon is látszik, hogy valami megváltozóban van. Már gond nélkül alszom a kényelmetlen ágyban. Hugó (a számítógépem) néhány nappal ezelőtt észrevétlenül átváltott, és elkezdett svéd nyelvű hirdetésekkel bombázni, úgy tűnik, mostanra elhitte, hogy elköltöztünk. Meglepően komplex dolgokat sikerült már elintézni, és néha-néha egy-egy pillanatra sikerül elfeledkeznem róla, hogy ezt a nyelvet én tulajdonképp nem is beszélem. A falusi fiókkönyvtár (nyitva hetente három délután) könyvtárosbácsija már névről ismer. Már nem akadok fenn rajta, hogy a bennszülött fiatalok sajtos-lekváros pirítóst esznek reggelire, bár odáig még nem fajult a dolog, hogy kedvem támadjon nekem is megpróbálni.

De valahogy így. Kezd valamiféle normalitás kialakulni körülöttem. Nem állandósult, messze nem megszilárdult, de valami rutinféle. Vagyis féleség. És pontosan ennek a normalitásnak, de legalábbis féleségnek voltak az első építőkockái a címben foglalt szavak, amiket ezúttal nem fordítok le.